Hatalmas sikerként jelentette be a kormány, hogy többéves béremelési és járulékcsökkentési programról sikerült egyezségre jutnia a munkáltatók és a munkavállalók képviselőivel. S bár vannak fanyalgók, valóban komoly eredménynek lehet tekinteni a 2018-ig előremutató megállapodást. Jövőre a minimálbér a jelenlegi 110 ezer forintról 127 650 forintra emelkedik, 2018-ra pedig 137 862 forintra nő. Ez annyit jelent a gyakorlatban, hogy a mostani 73 815 forint helyett jövőre 84 887 forintot, utána pedig 91 679 forintot visznek haza a legkevesebbet keresők. A szakmunkások garantált bérminimuma még dinamikusabban, 129 ezer forintról 161 250 forintra emelkedik, 2018-ra pedig 180 600 forintra nő, ami nettóban 107 231, illetve 120 099 forintot jelent.
Szakértők arról beszélnek, hogy nemcsak a legalacsonyabb bérek nőnek, hanem az intézkedésnek a bértábla magasabb régióiban is lesz hatása, azaz nem csupán a legszegényebbek járnak majd jól, de sokak fizetése is emelkedik. Ezt mindenképpen pozitív, a zsebeket is érintő üzenetként kell értékelni, még ha tisztában is vagyunk azzal, hogy az időzítés a kormány szempontjából nem is lehetne jobb: másfél évvel a választások előtt lesz a jelentős béremelés.
Most is vannak olyan hangok, amelyek cégek ezreinek bedőlését vizionálják a gyenge versenyképességű és tőkeszegény kisvállalkozások körében, akárcsak az első Orbán-kormány idején, amikor szintén jelentősen emelték a minimálbért. Akkor nem volt tömeges bedőlés. Kérdés, most ki tudják-e gazdálkodni a kisebb magyar cégek az emeléshez szükséges összeget, vagy inkább a szürke-, illetve feketegazdaság felé fordulnak? Segítséget jelenthet számukra, hogy egyúttal a béreket terhelő, a munkáltató által fizetendő járulékot is mérsékelik: jövőre öt, 2018-ban pedig további két százalékponttal. Tehát van remény arra, hogy a törvényesség talaján maradva sikerül emelniük a béreket.
Még akkor is örvendetes tényként kell említeni a béremelést, ha tudatában vagyunk, hogy a hazai realitásokat figyelmen kívül hagyó gazdaságpolitikának komoly szerepe van az alacsony bérekben, illetve hogy emiatt több százezer magyar keresi külföldön a megélhetését. Az így kialakult munkaerőhiány nyomására is szükség volt a most bejelentett béremeléshez. Meglepő viszont az a pálfordulás, amely a miniszterelnök magatartásában következett be alig két hónap alatt. Szeptemberben még kétségbe vonta egy, az uniós csúcsot előkészítő megbeszélésen, hogy nőhetnének a hazai bérek, a közelmúltban viszont maga a kormány állt a béremelési mozgalom élére. Akárhogy is következett be a változás, üdvözlendő, hogy ha késve is, de végre meghallotta a kormányzat a váltást évek óta sürgető közgazdászok hangját.
Bármennyire is örömteli azonban a béremelés, illetve a járulékcsökkentés, azzal tisztában kell lenni, hogy nem szabad itt megállni, mert csak a jelenlegitől alapjaiban különböző gazdaságpolitikával tudjuk csökkenteni versenyképességbeli lemaradásunkat. Azt ugyanis már kormánykörökben is elismerik – legutóbb Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter szólt erről egy konferencián –, hogy elavult a magyar gazdasági modell. Hazánk negyedszázada hibásan, az olcsó munkaerőre építette a gazdaságot, amelyet a kormány egyetlen nagy összeszerelő üzemmé „fejlesztett”. Az országban még a legkorszerűbb üzemekben is csak alacsony hozzáadott érték keletkezik, így nem lehet csodálkozni azon, hogy alacsonyak a bérek. A magasabb jövedelmek fedezetét megteremtő innovatív munkafolyamatok ugyanis nem itt zajlanak, minket szinte kizárólag a legkevesebb képzettséget kívánó összeszerelő üzemként használnak a multinacionális vállalkozások.
Egyelőre azt sem tudni, hogy hazánk mennyire tud részt venni a kilencvenes évek második felében indult technológiai forradalomban. Ez ugyanis elképzelhetetlen innováció nélkül, arra pedig kifejezetten keveset költöttünk eddig. Ráadásul az oktatási rangsorban is egyre lejjebb csúszunk, ami megtorpedózhatja a fejlett gazdaságokhoz, de legalább a régióhoz való fölzárkózást. Jelentős hozzáadott értéket ugyanis csak képzett emberfőkkel tudunk létrehozni. Ehhez pedig alapjaiban kell átalakítani az oktatási rendszert, s például okosabb célokra fordítani azt a 270 milliárd forintot, amelyet a jegybank költött az oktatási rendszeren kívüli és bizonytalan eredményt ígérő képzési elképzeléseire. Végül pedig mindezt csak egészséges munkaerővel érhetjük el, ami viszont feltételezi, hogy jelentős összegeket költünk a mélyen alulfinanszírozott egészségügyre.
Csak akkor van esélyünk arra, hogy a mostani béremeléssel valóban felfelé ívelő pályára lép az ország, ha folytatódnak a vázolt reformlépések, s a kormány a jövőben nem hagyja figyelmen kívül a hozzáértő közgazdászok véleményét csak azért, mert az különbözik a sok esetben ötletszerűnek tűnő kormányzati gazdaságpolitikától.
