Bármennyire is örömteli azonban a béremelés, illetve a járulékcsökkentés, azzal tisztában kell lenni, hogy nem szabad itt megállni, mert csak a jelenlegitől alapjaiban különböző gazdaságpolitikával tudjuk csökkenteni versenyképességbeli lemaradásunkat. Azt ugyanis már kormánykörökben is elismerik – legutóbb Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter szólt erről egy konferencián –, hogy elavult a magyar gazdasági modell. Hazánk negyedszázada hibásan, az olcsó munkaerőre építette a gazdaságot, amelyet a kormány egyetlen nagy összeszerelő üzemmé „fejlesztett”. Az országban még a legkorszerűbb üzemekben is csak alacsony hozzáadott érték keletkezik, így nem lehet csodálkozni azon, hogy alacsonyak a bérek. A magasabb jövedelmek fedezetét megteremtő innovatív munkafolyamatok ugyanis nem itt zajlanak, minket szinte kizárólag a legkevesebb képzettséget kívánó összeszerelő üzemként használnak a multinacionális vállalkozások.
Egyelőre azt sem tudni, hogy hazánk mennyire tud részt venni a kilencvenes évek második felében indult technológiai forradalomban. Ez ugyanis elképzelhetetlen innováció nélkül, arra pedig kifejezetten keveset költöttünk eddig. Ráadásul az oktatási rangsorban is egyre lejjebb csúszunk, ami megtorpedózhatja a fejlett gazdaságokhoz, de legalább a régióhoz való fölzárkózást. Jelentős hozzáadott értéket ugyanis csak képzett emberfőkkel tudunk létrehozni. Ehhez pedig alapjaiban kell átalakítani az oktatási rendszert, s például okosabb célokra fordítani azt a 270 milliárd forintot, amelyet a jegybank költött az oktatási rendszeren kívüli és bizonytalan eredményt ígérő képzési elképzeléseire. Végül pedig mindezt csak egészséges munkaerővel érhetjük el, ami viszont feltételezi, hogy jelentős összegeket költünk a mélyen alulfinanszírozott egészségügyre.
