Másfél évvel ezelőtt bejárta a sajtót a hír, hogy a bécsi Burgtheater művészei aggódnak a magyar demokráciáért. Mindezt ízléstelenül, akkori vendégszereplésük után adták a Nemzeti Színház közönségének tudtára – olvashattuk a Magyar Nemzet 2015. április 20-ai számában.
A Spiegel 2016. november 26-ai számában ismét a Burgtheaterrel foglalkozik A várszínház színjátéka címmel. „A német nyelvű világ legjelentősebb színpada becsapta az államot, amely finanszírozta A hírnév romokban hever” – így az alcím. A történet a kulturális és politikai elit kudarca, hiszen színházigazgatók, rendezők, színészek és államtitkárok is érintettek benne. Mindenki feszülten vár, vajon lesz-e vádemelés, és kik ellen. (A következőkben támaszkodom a német lap cikkére.)
Vajon az aggódó művészeknek a magyar demokrácia tanulmányozása helyett nem inkább saját pénzügyeiket és moráljukat kellett volna figyelemmel kísérniük? Talán a kiemelkedő nyelvművelő színpad alkalmazottai éppen idiómájuk szép fordulatát vették komolyan: „menekülés előre”? Ahelyett hogy magukért szorongtak volna, átvállalták ezt helyettünk. Aggódtak értünk. A mi demokráciánkat féltették. Magyarország mint biztonságos menekülési irány? Nyilván a bécsi demokrata színjátszókat nagyon érdekelte Magyarország sorsa, előadások és próbák közt történelmünket tanulmányozták, ismerték a hazai viszonyokat, a kárpátaljai magyar színházak vagy akár az ottani emberek helyzetét, talán még magyarul is tanultak. Bizonyára új utakat akartak törni nemzetük kultúrájában, hiszen az osztrák történelemkönyvek szinte semmit nem írnak Magyarországról, némely tankönyv a magyarokról annyit közöl, hogy lovas nép, rövid jólétét a Habsburgoknak köszönhette.
A demokrácia egyik alapelve az igazságos közteherviselés. Ennek része a becsületes és törvénytisztelő adófizetés, a közpénzek, az emberek által előállított erőforrás tisztelete, védelme és szabályos felhasználása. A pénz bizonyos értelemben úgy működik, mint az elektromos áram. Csak addig van feszültség, amíg a vonal végén erőművek dolgoznak, szünet nélkül. A pénz csak addig ér valamit, amíg a vonal végén egyszerű, szótlan, hangjukat hallatni nem tudó emberek milliói dolgoznak, szünet nélkül, fenntartva a pénz feszültségét, amely bármit és bárkit képes megdolgoztatni a vonal innenső végén. A demokrácia és benne az adómorál éppen arról szól, hogy a vonal mindkét végén ugyanolyan jogú és méltóságú emberek élnek. Akik képesek gondolataikat megfogalmazni, újságírók, értelmiségiek, színházi emberek, nem arra használják beszédkészségüket, hogy minél több potenciált kivegyenek a vonal innenső végén, hanem arra, hogy a vonal túlsó végén lévőket is megvédjék és az igazságos közteherviselésért küzdjenek. Ez a demokrácia morálja, amely minden polgárára vonatkozik, ez az a morál, melyet a balliberálisok retorikájukban megpróbálnak kisajátítani. Ahogy a Spiegel írja, „két és fél évvel ezelőtt került nyilvánosságra, hogy a várszínház túl sok pénzt használt fel”. Hasonlatunknál maradva, mintegy leszívták az áramot, s kikapcsolták a villanyórát. „Feketekasszákat tartottak fönn, adót csaltak, mérlegeket hamisítottak. Végül húszmillió eurónak veszett nyoma. [ ] A Burgtheater becsapta az őt pénzelő társadalmat.” Visszaélt a demokráciával, melynek alapja a kölcsönös tisztelet és bizalom. Ezzel egyébként hagyományosan nem állt az élvonalban az intézmény. A Mária Terézia által 1741-ben alapított színházban az előadás végén a színészek nem mehettek ki a függöny elé. Az udvar színészei csak nem fognak meghajolni a közönséges nép előtt! A tiltást a Monarchia bukása után közel hetven évvel, 1983-ban oldották fel. A régi, tapasztalt demokraták!
A színház gazdasági igazgatója könyvelés nélküli kasszát működtetett. Honnan volt a pénz? Külföldi fellépőknek felajánlották, hogy készpénzben kapják gázsijukat, ám lemondhattak róla a színház javára. Hazai színészek is megkerülték az adót a kassza segítségével, a fizetési rendszerbe bevontak olyan rendezőt, aki már évek óta halott volt.
A színház igazgatója 2009-től az alsó-szászországi Matthias Hartmann volt, aki nemcsak 20 milliós adósságot halmozott fel, ahogy erről a Magyar Nemzet is tudósított, hanem mint a nyomozók kiderítették, a főkönyvelőtől 273 ezer euró készpénzt vett fel még az igazgatói szék elfoglalása előtt. Ennek igazolása soha nem került be a színház könyvelésébe. Hartmann további 292 ezer eurót „kapott” túlárazott rendezésekkel, bizonyítatlan utazási és költségelszámolásokkal. A színház gazdasági vezetője saját édesanyja lakásában széfben őrizte az igazgató készpénzben kapott, könyveletlen, adózatlan pénzét.
Erről a vérbeli demokratáról írja a Magyar Nemzet, hogy a „bécsi Burgtheater korábbi vezetője, Matthias Hartmann 2013 őszén azzal utasította el a Nemzeti Színház meghívását, hogy a budapesti fesztiválon való részvétel ártana a bécsi teátrum renoméjának”. Erre mondják német nyelvterületen, hogy menekülés előre. Az igazgató a nyilvánosságra került tények hatására beismerte, hogy készpénzt vett fel adófizetés nélkül. Lehet, hogy egyes nyugati balliberálisoknak az előremenekülés irányát kicsit körültekintőbben kellene meghatározniuk?
(A szerző Svájcban végzett filozófus, egyetemi tanár)
