Mindent imádnak a kínaiak, ami felidézi országuk gazdag és dicsőséges múltját, így nem csoda, hogy lelkesen fogadták a Hszi Csin-ping (Xi Jinping) államfő által 2013-ban meghirdetett Selyemút Gazdasági Övezet nevű kezdeményezést. A grandiózus kereskedelmi és fejlesztési projekt Európát és Ázsiát kötné össze, és az ókori kereskedelmi útvonal felújításával virágoztatná fel a világot. Ma már a szintén kissé sután hangzó Egy Övezet, Egy Út címszó alatt fut az elképzelés, s lényege, hogy az ősi útvonalon elsősorban kínai cégek – ugyancsak kínai pénzből és hitelből – autópályákat, vasutakat, kikötőket, repülőtereket, optikai kábelhálózatokat, gáz- és olajvezetékeket építenének, a fejlesztések Pekingtől Madridig érnének. A hálózat a világ több mint hatvan országát, a globális GDP 40 százalékát érintené, s a kínai kormány 1-2 ezermilliárd dollárt költene erre.
A látványos gigaprojekt idehaza természetesen megragadta Matolcsy György jegybankelnök fantáziáját is, és még a szokásosnál is nagyobbat mondott, amikor egy előadásán kifejtette, hogy az új selyemúton fogjuk megduplázni a magyar GDP-t (amely jelenleg 110 milliárd dollárra rúg). Ami még akkor is erős túlzásnak tűnik, ha Peking valóban elszórná a fent említett irdatlan összeget a tervre. Erről azonban egyelőre szó sincs, sőt, európai szemmel roppant ködösnek, kiforratlannak tűnik az egész elképzelés. Egyhamar ebből nem lesz nálunk GDP-duplázás, de a kínaiak soha nem is gondolták, hogy bármely más ország már rövidebb távon profitálhatna a projektből. Ők pusztán az alapötletet hozták, de nincs kidolgozva még semmi, és ez teljesen meg is felel a gondolkodásmódjuknak. Az már nem az ő hibájuk – gondolhatják legalábbis ők –, ha némely európai politikusok az egész Selyemút-projektbe jelenleg többet képzelnek bele, mint kellene.
Ám félreértés ne essék, átverésről sincs szó: a kínaiak a fejlesztések finanszírozására az utóbbi években három nagyobb pénzügyi intézményt hoztak létre, köztük az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bankot és a BRICS-államokkal (Kínán kívül Brazília, Oroszország, India és Dél-Afrika) közösen felállított Új Fejlesztési Bankot. Cégeik szívósan terjeszkednek immáron nemcsak Ázsiában, hanem Európában is, és akad köztük olyan, amelyik mindennap a Selyemúttal kapcsolatos frappáns üzenetet küld Twitteren. Kínai pénzből épült a pakisztáni gvadari kikötő is, Üzbegisztánban vasúti alagutat építettek, s egy ideje ugyancsak kínai kézben van a görögországi Pireusz kikötője is, amelyen keresztül még több távol-keleti árut lehet fuvarozni Európába. E nagyobb kép része lehet a sokat emlegetett, Budapest–Belgrád közötti vasútvonal kínai cégek általi felújítása. Hazánk földrajzi elhelyezkedése kedvező, szinte megkerülhetetlen láncszeme lehet a Kínából Európába tartó kereskedelmi útvonalnak.
Igaz, a tervet egyelőre a korrupció gyanúja lengi körül, és Brüsszel kötelezettségszegési eljárást indított hazánkkal szemben. Hiszen miről is szól ez a konstrukció? Peking a csaknem 500 milliárd forintos projekt 85 százalékára adna hitelt a magyar kormánynak, amiből pályáztatás nélkül egy kínai vezetésű konzorcium a helyi – feltehetően kormányközeli – vállalkozókkal megépíti jó drágán a vasutat, és végül a magyar adófizetők pénzéből visszakapja a kölcsönt. Miközben túl sok gyakorlati jelentősége egyelőre nincs is a beruházásnak, hisz nincs arról végleges terv, hogy nézne ki például az Égei-tengertől a Balti-tengerig húzódó közlekedési folyosó.
Megérné-e mindez Magyarországnak? Ha abban bíznak a politikusaink, hogy így több kínai beruházás érkezik hozzánk, csalódás érheti őket. Ez ugyanis elsősorban a jó politikai kapcsolatokon múlik. Mitől lenne vonzóbb Magyarország, mint a Selyemúttól várt pénzesőre ugyancsak ráhajtó Csehország? Se nyersanyagforrásként, se jelentős piacként nem tekinthetnek ránk, és a magyar gazdaságnak nincsenek komoly technológiai értékei sem. Nemcsak hazánk, de az egész kelet-közép-európai térség súlya rendkívül csekély Kína európai tőkeberuházásai körében. Ráadásul a sokat hangoztatott keleti nyitás ellenére stagnálni látszik a magyar–kínai kapcsolat: hiába hisszük, hogy mi leszünk Kína európai hídfőállása, logisztikai központja, a kiváló politikai kapcsolatokat eddig nem sikerült üzleti téren is kamatoztatni, számos bejelentett kínai beruházásnak pedig szakértők szerint nyoma sincs. A kínaiak megnyeréséhez ugyanis nem elegendő szívélyesen rázogatni az állami vezetők kezét. Az együttműködést a legmagasabb, stratégiai szintre kellene emelni. Kérdés, hogy e téren sikerül-e előrelépnie az Orbán-kormánynak a jövőre Budapesten rendezendő Kína–Kelet-Közép-Európa-csúcstalálkozón. Kérdés az is, hogy ez valódi stratégiai együttműködés lesz-e, vagy megmarad azon a – kétséges eredményt mutató – szinten, amely a multikkal kötött stratégiai együttműködésre jellemző: mások biztos jól járnak, a mi nyereségünk viszont bizonytalan.
