A hurrikánok nemcsak most, de korábban is meglehetősen gyakorta vendégeskedtek a karibi térség országaiban. Az Iván névre keresztelt vihar borzalmas pusztítása például 2004-ben érte el Grenadát. Azon túl, hogy lerombolta a lakosság házainak kilencven százalékát, megfosztotta a szigetországot a turizmusból és mezőgazdaságból származó legfőbb bevételi forrásaitól. A természeti katasztrófa méreteire jellemző beszédes adat, hogy a pusztítás okozta kár Grenada bruttó hazai össztermékének kétszeresére rúgott. És még ki sem keveredett aggasztó helyzetéből, amikor a 2008-as gazdasági recesszió ismét károsan hatott turizmusára, és csökkenő pályára kényszerítette gazdaságát. Grenada ebben a helyzetben nem látott más lehetőséget, mint hogy fizetésképtelenséget jelentsen, és kezdeményezze adósságának átütemezését. Enélkül ugyanis semmi esélye sem marad arra, hogy a gazdasági nehézségein úrrá legyen. Annak ellenére döntött adósságának átütemezése mellett, hogy valójában attól még a hurrikánoknál is jobban tart. És Grenada ilyetén félelme közel sem légből kapott.
Déli sorstársa, Argentína az ezredfordulón sodródott először pénzügyi, majd olyan jelentős méreteket öltő gazdasági válságba, hogy GDP-je mindösszesen pár év leforgása alatt a harmadával csökkent. Ebből az adósságátrendezésen kívül nem látott más kiutat, és ennek megfelelően elő is készítette és törvénybe foglalta átütemezési tervét. E tervet azonban egy kisebb, ámde annál harcosabb befektetői csoport elutasította. E csoportból pedig az olasz befektetők egy korábbi beruházásvédelmi egyezmény alapján nemzetközi bíróság elé citálták Argentínát, mondván, hogy az államkötvényeik tőkeberuházásnak minősülnek, amelynek értékét az egyoldalú argentin átrendezés alaposan megkurtítja, már-már kisajátítja. Az Abaclat kontra Argentína néven regisztrált ügyben egy washingtoni székhelyű választott bíróság megállapította joghatóságát, emellett az államadósságot megtestesítő kötvényeket tőkeberuházásnak tekintve megindította vizsgálatát Argentína átütemezési szándékai ügyében. Bár végső döntést az ügyben még nem hoztak, a nemzetközi bírói fórum belépése önmagában súlyos következményekkel jár. Így ennek nyomán Argentína valamennyi hitelezőjével ismét újratárgyalta az átrendezési feltételeket. Ezalatt pedig az ország egyfelől nem jutott további hitelekhez, másfelől pedig képtelen volt meghozni azokat a költségvetési intézkedéseket, amelyek a gazdaság helyreállításához elengedhetetlenek lettek volna.
Egyszóval Argentína helyzete reménytelenné vált. Ezzel a gondjával pedig közel sincsen egyedül: a 2008-as recesszió egyre-másra kényszerítette arra az államokat, hogy adósságuk átstrukturálását kezdeményezzék. Ennek másik legkirívóbb példája Görögország, ahol a The Economist magazin elemzése szerint a történelem legnagyobb méretű adósságátütemezését hajtják végre. Emellett a magazin mérései szerint szerte a világon 55 ezermilliárd amerikai dollárra rúg az összes államadósság, ami már meghaladja a világ GDP-jének felét. És amint azt Grenada példája jól mutatja, az adósságválságot nem minden esetben felelőtlen gazdaságpolitika, hanem előre nem látható természeti katasztrófa vagy akár recesszió is előidézheti.
Éppen ennek köszönhető, hogy a nemzetközi fórumok belépését az állami adósság átrendezésének folyamatába élénk közéleti párbeszéd övezi szerte a világon. Vannak, akik úgy vélekednek, hogy ez kedvezően hat az államkötvények piacára, míg mások vészharangot kongatva súlyos veszélyekre figyelmeztetnek. Utóbbiak szerint a huszadik század nagy angol közgazdásza, John Maynard Keynes legrosszabb rémálmai kelnek életre. Ennek megértéséhez azonban érdemes egy közelebbi pillantást vetni a második világháborút követően elképzelt gazdasági kapcsolatok főbb vonásaira.
A második világháború végén a nyugati világ Bretton Woodsban a gazdasági kapcsolatok, különösen pedig a tőkeberuházások minél nagyobb liberalizálása mellett tört lándzsát. Az ehhez szükséges nemzetközi jogi alapok lefektetésekor a nagy világgazdasági válság időszakában már hírnevet szerző Keynes is helyet kapott. Paradigmaváltást eredményező elgondolásai szerint a piac nem képes önmagát szabályozni, regenerálni. Cáfolata szerint a kapitalizmus hívei által elképzelt láthatatlan kéz azért láthatatlan, mert valójában nincs is ott. Ezért az állam feladata, hogy a költségvetési politikáján keresztül ellenőrizze a piacot: ha túl gyorsan növekszik, akkor „hűtenie”, ha pedig zsugorodásba fordul, akkor „fűtenie” kell. E receptet alkalmazta Roosevelt elnök a nagy gazdasági világválság idején, de ugyancsak ezzel a politikával húzta ki Obama elnök az amerikai gazdaságot a 2008-ban kezdődő recesszióból is. Keynes ezt az elképzelését szerette volna innovatív módon házasítani a nemzetközi gazdaság új világával. Olyan egyensúlyi mechanizmust tervezett bevezetni, amely megakadályozta volna, hogy egy ország többletet halmozzon fel, mint ahogyan azt sem engedte volna, hogy eladósodjon. Ezzel pedig éppen a korábban kirobbant világháborús konfliktusok egyik forrását kívánta felszámolni. A politikai egyetértés hiánya miatt azonban elképzelései nem válhattak valóra.
Helyettük pedig éppen olyan elvek nyertek teret, amelyektől óva intett. Egyfelől az adósságok nemzetközi perekkel megtűzdelt és így szükségtelenül elhúzódó átütemezése akkor köti gúzsba az állam költségvetési politikájának alakítását, amikor éppen a legnagyobb szükség lenne szabad működésére. Másfelől pedig az amerikai Johns Hopkins Egyetem közgazdászprofesszora, Anne Krueger megfigyelése szerint egy nemzetközi beruházásvédelmi jogvita kilátása önmagában afelé tereli az államokat, hogy az egész kérdést inkább elodázzák. Ezzel azonban nem megoldanak, hanem éppen ellenkezőleg, tovább súlyosbítanak egy kibontakozó gazdasági válságot, amelynek megállítása később csak még nagyobb költség és magas infláció árán, sokszor már csak az alapvető közszolgáltatások, így az egészségügy, az oktatás és a szociális jellegű juttatások színvonalának rovására lehetséges.
Ezt igazolják a legújabb kutatások, amelyek közvetlen összefüggést láttatnak az elhúzódó szuverén adósságválságok, valamint a belső zavargások és polgárháborúk kirobbanása között. A német Max Planck Intézet kutatásai elrettentő példaként a ruandai etnikai konfliktust és népirtást említik a kilencvenes évek közepéből. Az etnikai konfliktus lángra lobbantásához ugyanis az egekig emelkedő ruandai adósság és a következményeként későn bevezetett kemény megszorítások jelentősen hozzájárultak. Kutatásaiban példaként említi az argentin, majd a mostani európai, görög adósságválságot kísérő zavargásokat. Mindez pedig nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy az adósságból fakadó kötelezettségek a költségvetési politikának már nem hagynak teret. Vagyis éppen a Keynes által javasolt költekezési recept érvényesülésének lehetősége hiúsul meg, ami egy ördögi kört létrehozva még inkább visszaveti az ország gazdasági teljesítményét, közszolgáltatásainak színvonalát. Az adósságátütemezési tervből kibújó és a nemzetközi fórumok előtt perlekedő befektetők pedig éppen ezt az ördögi kört nem engedik megtörni.
Jelenleg nincsen olyan nemzetközi jogi szabályrendszer, amely fizetésképtelenség bejelentésekor kiszámítható keretet nyújthatna az országok adósságának átrendezéséhez. Hiányoznak azok az alapvető garanciák, amelyek az adós államot védenék. A jelenlegi adósságátrendezési gyakorlat ehelyett kiszámíthatatlan, informális improvizációk sorának eredménye. Valójában ezért senki sem lehet vele elégedett, ugyanis sem az adós államoknak, sem pedig a befektetőknek nem nyújt garanciákat. Az államok nem látják előre, mikor citálják őket a kevéssé kiszámítható döntéseket jegyző nemzetközi fórumok elé, míg a befektetőknek nincsen szavuk abban, hogy az államok mikor jelentenek fizetésképtelenséget, így mérhetetlenné válik a befektetéseik valódi kockázata.
E fogyatékosságok elhárításához sürgető szükség van a megfelelő érdekegyensúlyt megtestesítő nemzetközi szabályozás és intézményrendszer bevezetésére. Ezt az álláspontot képviseli az új keynesi iskolához tartózó Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stiglitz is, aki annak az ellentmondásnak ad hangot, hogy míg az adósságrendezés kizárólag a vállalati szférában ismert fogalom, addig az egyes országok adósságválságaiból fakadó társadalmi és gazdasági gondok messze meghaladják a vállalati fizetésképtelenségből fakadókat. Véleménye szerint éppen ezért nem lehet az országok adósságválságainak megoldását a piacra bízni. Csak intézményesített nemzetközi csődkezelés biztosíthatná az országok gazdasági irányítása feletti szabadság megőrzését és ezzel együtt – a kiszámíthatóság révén – a hitelkihelyezés kockázatának csökkentését, utat nyitva a hozzáférhetőbb hitelforrások előtt. Mindez a nemzetközi jog nyomasztó adóssága.
