A közelmúltban jelent meg Szakonyi Péter szerkesztésében a 25 év, 25 nagy átverés című könyv, amely a rendszerváltozás óta eltelt negyedszázad legnagyobb pénzügyi svindlijeit gyűjtötte össze – a szerzők szerint is a teljesség igénye nélkül. A leírt tényanyag döntően az adott ügyek feltárása során keletkezett újságcikkekre alapoz, nem vállalkozik a mélyebb összefüggések kiderítésére. A könyv ajánlója rávilágít arra az alapösszefüggésre, amely szinte valamennyi ügyben jelen van, hogy tudniillik a magyar lakosság jelentékeny része a mai napig nem rendelkezik azzal a tudással, amely megvédené a szélhámosoktól. Különösen igaz ez a „magas hozam egyenlő magas kockázat” alapigazság megértésére, és gyakorlati alkalmazására. Az átlagnál magasabb hozam csábítása szinte kábítószerként blokkolja az emberi agy azon mechanizmusait, amelyek a józan döntés meghozatalát elősegítik.
Írásom megjelenésének napján is tömegesen futnak hasonló, csábító ajánlatokkal kecsegtető, az ügyfél pénzét vagy rövid időn belül megtöbbszöröző, de legalábbis extra hozamokat ígérő „üzleti konstrukciók”. Okulásul bemutatok néhányat, a teljesség igénye nélkül. Ha a tisztelt olvasók közül esetleg néhányan éppen egy effajta ajánlatot mérlegelnek, és cikkem hatására józan döntést hoznak, már nem dolgoztam hiába.
Az első helyen említeném a határidős deviza- vagy árukereskedelemre csábító hirdetéseket, amelyek hangsúlyozzák, hogy minimális befektetéssel is bárki gondtalan életet élhet. A tőkeáttétellel való kereskedés valóban lehetővé tenné ezt, már ha a befektető minden egyes döntése helyes. Erre azonban vajmi kevés esély van. Tény, hogy tíz amatőr határidős kereskedő közül kilenc nemcsak elveszti befektetését, de emellett komoly adóssága keletkezik. A hirdetések ugyanis kivétel nélkül elhallgatják, vagy pedig – a devizahiteles szerződésekhez hasonlóan – apró betűvel írják le, hogy a határidős tőkeáttételes kereskedés kiemelten kockázatos. És senki, de senki nem írja le, hogy a kockázat viszont korlátlan. A hozzá nem értők megnyugtatására ajánlanak úgynevezett menedzselt számlát is. Ennek valójában az a lényege, hogy a befektető teljes körű döntési kompetenciát ad a számla kezelőjének, aki mindezt szépen megköszönve, a számláról az összes pénzt ellopja, sőt, akár adósságot is csinál a jóhiszemű ügyfélnek. A legextrémebb, akár napi 1 százalék hozamot ígérő hirdetők jellemzően külföldi, itthon ismeretlen technikákkal, piacokkal kecsegtetik potenciális áldozataikat. Utóbbiaknál jellemző a rossz, magyartalan helyesírás, ami fordítóprogram használatára utal, másodlagos céljai között szerepelhet az adathalászat, a gép vírussal történő megfertőzése is. A hozzáértés nélküli, ismeretlen, sokszor beazonosíthatatlan közvetítő útján folytatott határidős kereskedés a pénzügyi öngyilkosság legbiztosabb formája.
Szintén gyakori a biztatás a külföldi, egzotikus ingatlanokba való befektetésre. Mostanában Brazília a népszerű (lakóparkok, ültetvények), míg néhány éve Floridában, bankok által visszavett lakások értéken aluli megvétele volt az óriási lehetőség. Itt is elmarad a tájékoztatás, a vásárlónak fogalma sincs sem a helyi ingatlanpiacról, sem a valóságos jogi és gazdasági környezetről. A lényeg az évi 10 százalékot jelentősen meghaladó hozam. Vannak viszont különféle díjak, amiket természetesen előre kell fizetni. Várható eredmény: a befektetett tőke elvesztése.
A harmadik helyre sorolható az elpusztíthatatlan hálózatépítés, azaz MLM (multilevel marketing). Itt szerény regisztrációs díj befizetésével vagy termékvásárlással indul el az ügyfél a remélt milliók felé. Jelenleg divatos termékek: gyógykávé, peptidek, bioregulátorok – bármit is jelentsen az utóbbi kifejezés. A hirdetésekben bizalmat sugárzó tudósok, orvosok magyarázzák a készítmény áldásos hatását – általában olyan egyetemekről, ahol vagy róluk nem hallottak soha, vagy az adott felsőoktatási intézmény nem is létezik. Ugyanide sorolom a hálózatépítő vásárlói klubokat is.
Különdíjat érdemelnek a korral haladó, új termékeket fejlesztő szélhámosok, akik közül az egyik a reklámok SMS útján történő továbbítása után ígér jóváírást az ügyfél bankszámlájára. A csavar ott van, hogy egyfelől ehhez meg kell adni egy bankszámlaszámot, amin – ha a hirdetőnek szerencséje van – eleve van pénz, amit ő le tud hívni, valamint, hogy a jóváírás előtt a hirdető webáruházából kell bizonyos összegben – természetesen valódi pénzért, és nem a megkeresett jutalékból – vásárolni. Merthogy jutalékot ugyan jóváírhatnak egy virtuális számlán, ahhoz hozzájutni viszont lehetetlen.
Ugyanebbe a kategóriába tartozik a tárhelybérbeadás. A jelentkező saját számítógépének tárhelyét adja bérbe, szerény kaució befizetése után. Érthetetlen, hogy miért is kér kauciót a bérbeadótól bárki is, hiszen a fordítottja lenne logikus. A kaució biztos elvesztése mellett a saját gép idegennek történő kiszolgáltatása pedig további óriási kockázatot rejt magában.
Már ebből a rövid felsorolásból is látható, hogy a hazai és nemzetközi szélhámosok haladnak a korral. Jó lenne, ha ez a magatartás a potenciális ügyfelek körében is teret hódítana: különösen, ami saját önvédelmüket illeti, beleértve tájékozódásukat, felkészültségüket is.
