Évezredekbe telt, míg az emberiségnek sikerült letaszítania magát a saját maga által emelt trónusról. Isten képmásából az idők során – Stephen Hawking fizikus szavaival élve – kémiai salakká alacsonyodtunk. Kiderült, hogy lakóhelyünk nem a teremtés középpontja, az ember pedig csak egy kimosakodott majom. Minél nagyobbra tágul az univerzum a tudósok távcsövében, annál nyomasztóbb súllyal nehezedik ránk kicsinységünk, jelentéktelenségünk tudata. Hogy is mérhetnénk magunkat a mindenséggel?
A világegyetem az ember kedvére épült édenkertből hideg, közönyös, sőt ellenséges hellyé változott. Az első űrhajósok tisztában voltak a Föld méretével, mégis elképedtek, amikor tekintetükkel könnyedén átfoghatták a történelem teljes színpadát. Az emberiség lassan ráeszmélt otthona sebezhetőségére: egy Földre hulló kődarab is elég, hogy eltörölje civilizációnkat. A hidegháború idején pedig elszörnyedve kellett tudomásul vennünk, hogy a földi életre leselkedő legnagyobb fenyegetés mi magunk vagyunk, hiszen minden eddiginél gyilkosabb fegyvert kaparintottuk nem sokkal korábban még vérben ázó kezeinkbe. Végül a környezetszennyezés okozta károk láttán felszínre tört a fájó felismerés, hogy az emberiség nem a törzsfejlődés csúcsa, inkább egy, a bolygó testén éktelenkedő rákos burjánzás. Körülbelül itt tartunk most. Lelkiismeret-furdalástól gyötörten meredünk a tönkretett édenkertre, és fogalmunk sincs, megállíthatjuk-e még a pusztítást, helyrehozhatjuk-e a károkat. Az univerzum pedig vakon és süketen terpeszkedik körülöttünk, mit sem törődve azzal, élünk-e vagy halunk.
Ez a szemlélet van most változóban. Az utóbbi évtizedek felfedezései ugyanis nem támasztják alá azt a feltevést, hogy a Föld csak egy bolygó a sok milliárdból, az ember pedig csupán féreg, amelyben az anyag „öntudatra kél”. Sőt minél távolabbra nézünk, annál inkább erősödhet bennünk az a benyomás, hogy a mi apró kék planétánk különleges zuga a világegyetemnek. Az elmúlt évek kutatásai azt sugallják, hogy a naprendszerek többsége korántsem olyan békés és barátságos hely, mint a sajátunk. Márpedig jelen tudásunk szerint ahhoz, hogy az emberhez hasonló intelligens faj születhessen, évmilliárdokig tartó viszonylagos nyugalomra van szükség.
Hol vannak? – kiáltott fel tanácstalanul Enrico Fermi olasz fizikus 1950-ben, és ezzel megalkotta a róla elnevezett paradoxont. A kérdés arra vonatkozott, hogy hiába vagyunk mi remek példája annak, hogy a világegyetem csendjében felharsanhat az értelem szimfóniája, akármerre nézünk, nem látjuk jelét hozzánk hasonló civilizációknak. Nem értjük, hogy a százmilliárd csillagból álló Tejútrendszer miért nem ad otthont rajtunk kívül olyan értelemnek, amely általunk is felismerhető nyomot hagyott a környezetén. Számos válasz született erre a kínzó kérdésre, de kielégítő egy sem. Talán az jár a legközelebb az igazsághoz, amelyik szerint az értelem sokkal ritkább kincs, mint eddig gondoltuk. Csak bízhatunk benne, hogy nem azoknak van igazuk, akik szerint az a magyarázat, hogy a technikai civilizációk elkerülhetetlenül elpusztítják magukat.
De nem csak a naprendszer, egész univerzumunk különleges helynek tűnik. Már csak azért is, mert életnek ad otthont. Egyáltalán nem magától értetődő ugyanis, hogy a részecskék véletlen koccanásai tizennégymilliárd év után oda vezetnek, hogy egy porszemnyi planétán felhangzik a kérdés: miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít?
Nem szükségszerű, hogy ez így legyen. A fontos fizikai állandók (például a gravitáció vagy a magerők) értéke akár el is térhetne attól, amit a világunkban tapasztalunk. Csakhogy a legapróbb módosítások is azzal járnának, hogy nem jöhetne létre az élet. Erre a dilemmára válaszul született meg az az elmélet, amely szerint végtelen sok világegyetem létezik, mi pedig csak olyanban tépelődhetünk az élet értelmén, amelyik lehetővé teszi a létezésünket. Csakhogy párhuzamos univerzumot még senki nem látott. Épp ezért a tudósok egy része más magyarázatot keresett, és azt állítja, hogy a világegyetem azért olyan, amilyen, mert – nem tudjuk, mi okból, de – másmilyen nem lehet. Szerintük az univerzum arra van hangolva, hogy megszülethessen benne az értelem. Az, hogy a világegyetemnek nemcsak oka, de célja van, tudományos szemmel felháborítóan eretnek gondolat. Mégis milyen emberi.
A tudományos tényekkel nehéz vitába szállni. Csakhogy idővel az adatokra rárakódnak az értelmezések. Ezeknek a megalkotói és támogatóik gyakran az egzakt állításoknak kijáró tiszteletet követelnek meg, holott inkább hitbéli meggyőződésekről van szó. Tiszta lelkiismerettel jelenleg többet nem állíthatunk, csak azt, hogy ki tudja, mi okból, de létezünk. Rajtunk áll, hogy kozmikus salakként vagy egy magasabb szándék beteljesüléseként tekintünk-e magunkra.
