Az azért még odébb van. Mert mégis, mit talál az a másodgenerációs városi, aki – miután a véleményvezérek új divathóbortja kiadta rá az engedélyt – húsz év elteltével elkezdi felkutatni vidéki gyökereit? A skanzeneken, kirakatfalvakon kívül egyre kevesebb nyomát leli a korábbi vidéki életnek, a nagyi bögrés sütije helyett bolti sütemény, bodzaszörp helyett olcsó szénsavas üdítő várja. A kínos csendben a házigazdák bekapcsolják a tévét, és felcsendül az Éjjel-nappal Budapest főcímdala. A vidék mitizált tisztaságára vágyók egyre zavartabban nyomogatják telefonjukat, majd csalódottan távoznak. Értetlenkedve, mint az a hajdani gyerek a nagyapja kalapjában.
A mese kifordult magából: a média és a fogyasztói társadalom gyarmatként tekint a vidékre, és nagyapa fejfedőjét kínálja némi önfeladásért cserébe. A vidéki hagyja, hogy bemeséljék neki: a kalapban van az okosság, a fővárosi pedig háborog, amiért a vidék nem maradt meg neki rezervátumként. Mindez azonban nem tanmese. Ez a szomorú valóság.
