Olvastam valamikor egy mesét, egy kisfiúról szólt, aki csodálta a nagyapját, mert újságot olvasott, meg tudta számolni az állatokat, egyszóval nagyon-nagyon okos volt. A gyerek kérdésére, hogy honnan van ennyi esze, azt válaszolta, hogy a kalapjában tartja a bölcsességét. Természetesen amint az öregúr kitette a lábát otthonról, a gyerek a fejébe csapta a kalapot, és várta, hogy olyan okossá váljon, mint a nagyapja. Próbált újságot olvasni, számolni, de csak halandzsált a betűfolyamra meredve, és a számtani műveletek legegyszerűbbje sem ment igazán. Elkeseredésében a nagyapa botját is bevetve próbált méltóságteljesen úgy lépkedni, mint az öregúr – amíg orra nem bukott.
Gondolom, ezt a normatív tanmesét nem véletlenül olvastatták velünk nyolcéves korunkban – nekem azonban most az jutott eszembe róla, hogyan vélekedik sok nagyvárosi ember a vidékiekről, különösen az idősebbekről. A nagyvárosba érkező vidéki ember még lehet a szerencsét próbáló legkisebb fiú – mint Toldi Miklós, D’Artagnan vagy épp Claude Bukowski a Hairből –, míg az idősebbek jobbára csak a maradi Göre Gábor tekintetével csodálkozhatnak rá az urbánus forgatagra. De még a hősalapanyag fiatalokra is sok komikus csetlés-botlás vár, amin csak nevet az önhitt fővárosi, aki tősgyökeresnek érzi magát „betondzsungelében”. Pedig Budapest ebben kicsit olyan, mint Amerika: szinte mindenki bevándorló, csak nem egyszerre érkeztek – a később jövőt pedig éppen azok szeretik lenézni, akiknek túl friss a városi identitásuk.
A lenézés persze nem áll meg a közigazgatási határnál: a belvárosiak lenézik a Nagykörúton kívül lakókat, a budaiak a pestieket – mindegy, hogy múlttagadó urbánus gőggel vagy puli kutyának kijáró leereszkedő kedvességgel teszik. Ma a fogyasztás ad identitást, és a lakhely sem más, mint egy fogyasztási cikk.
És vajon mi az, ami még értékesebb? Ami még több, mint a belváros szíve, még vonzóbb, mint a Hűvösvölgy levegős kertjei? Vannak, akik csak a Lajtán túl, mondjuk Berlinben érzik magukat otthon. Mások divatossá címkézik át azt, ami kissé lepusztult, de adott: például hipszternegyednek nevezik a nyolcadik kerület Teleki tér felé eső részét, vagy gyakorlatilag újra felfedezik a vidéket. Igyekeznek elképzelni Toscanaként Kapolcsot, mediterrán virágoskerteket vizionálnak, vagy éppen művészparadicsomként teszik vonzóbbá a városi középosztály számára az addig lenézett falut. A harmadik lehetőség is divathullám: értelmiségiek, közéleti emberek rácsodálkoznak vélt vagy valós vidéki gyökereikre, és több-kevesebb sikerrel nekiállnak tanyát felvirágoztatni vagy fejest ugrani a borászatba. Nem véletlen, az utóbbi másfél évtizedben a fröccs és a pálinka újra polgárjogot nyert a Liszt Ferenc téren, és a korábban becsődölt falusi turizmus újra fellendülőben van. Végre egymásra talált volna a város és a vidék?
Az azért még odébb van. Mert mégis, mit talál az a másodgenerációs városi, aki – miután a véleményvezérek új divathóbortja kiadta rá az engedélyt – húsz év elteltével elkezdi felkutatni vidéki gyökereit? A skanzeneken, kirakatfalvakon kívül egyre kevesebb nyomát leli a korábbi vidéki életnek, a nagyi bögrés sütije helyett bolti sütemény, bodzaszörp helyett olcsó szénsavas üdítő várja. A kínos csendben a házigazdák bekapcsolják a tévét, és felcsendül az Éjjel-nappal Budapest főcímdala. A vidék mitizált tisztaságára vágyók egyre zavartabban nyomogatják telefonjukat, majd csalódottan távoznak. Értetlenkedve, mint az a hajdani gyerek a nagyapja kalapjában.
A mese kifordult magából: a média és a fogyasztói társadalom gyarmatként tekint a vidékre, és nagyapa fejfedőjét kínálja némi önfeladásért cserébe. A vidéki hagyja, hogy bemeséljék neki: a kalapban van az okosság, a fővárosi pedig háborog, amiért a vidék nem maradt meg neki rezervátumként. Mindez azonban nem tanmese. Ez a szomorú valóság.
