Heves viták előzték meg a december elsejei nemzeti ünnepet Romániában, ami már csak azért is rendhagyó, mert a bukaresti politikai osztályra eddig nemigen volt jellemző a látványos széthúzás ilyen kiemelkedő alkalmakkor. A viszályt az éppen két éve államfővé választott Klaus Johannis precedens nélküli döntése váltotta ki: csak azokat a közjogi méltóságokat és politikusokat hívta meg a hivatalos ceremóniára, akik nem kerültek összetűzésbe az igazságszolgáltatással, vagyis nem ítélték el őket jogerősen, vagy nem folyik ellenük bűnvádi eljárás. Márpedig az elnöki gesztus nyomán sokan kiszorulnak az állami ünnepségről. Köztük a legnagyobb parlamenti frakciójú román szociáldemokrata párt választási csalásért felfüggesztett börtönnel sújtott vezetője és a szenátus liberális elnöke, aki ellen hamis tanúzás és bűnpártolás gyanújával emeltek vádat – és aki nem mellesleg a második legfőbb közjogi méltóság az államfő után.
Az elnöki kirekesztés kapcsán számtalan pró és kontra vélemény elhangzott, különösen mivel tíz nap múlva parlamenti választást rendeznek az országban. Egyvalamiben azonban teljes az összhang a bukaresti politikusok és véleményformálók körében december 1-jén: abban, hogy Románia legnagyobb nemzeti ünnepe nemzetiségétől függetlenül valamennyi román állampolgáré, amit akkor is meg kell ülnie, ha történetesen nem érzi a sajátjának. Romániában ugyanis közel három évtizeddel a nemzeti kommunista diktatúra bukása után is élnek az olyan nemzetállami sztereotípiák, miszerint mindenki román, aki az országban kibocsátott személyi igazolvánnyal rendelkezik. Ugyanez a felfogás mondatja a többségi társadalom képviselőivel, hogy az erdélyi magyaroknak is meg kell ünnepelniük december elsejét, és mit sem számít, hogy a románok ekkor történetesen arra az 1918-as gyulafehérvári nagygyűlésre emlékeznek, amely kimondta Erdély és a Román Királyság egyesülését. Ami gyakorlatilag azt vonta maga után, hogy az ott élő magyarok elveszítették hazájukat, és kisebbségi sorba jutottak egy idegen állam területén.
Részben a romániai magyar politikusok felelőssége, hogy a többségiek még mindig így viszonyulnak a kérdéshez. Rögtön a rendszerváltás után a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) gesztust próbált gyakorolni azzal, hogy 1990. december 1-jén főtitkári szinten képviseltette magát a gyulafehérvári megemlékezésen, ennek résztvevői azonban – Petre Roman akkori kormányfő groteszk buzdítására – beszéde közben lehurrogták és kifütyülték Szőcs Gézát. Azóta a magyar politikusok, tisztségviselők többsége kerüli az évfordulókon való megjelentést, igaz, hosszú ideig attól is óvakodtak, hogy elmagyarázzák a románoknak: ez nem a mi ünnepünk, a magyarok ilyenkor nem osztoznak az örömükben. Először a Medgyessy Péter szocialista miniszterelnök és román kollégája, Adrian Nastase 2002-es, Kempinski szállodabeli koccintása fölötti felháborodás mondatta ki sokakkal, hogy december 1-je gyásznap a magyaroknak. Ehhez képest most, Románia létrejöttének 98. évfordulóján is felhördülnek a románok, ha azt hallják, hogy a magyarok számára 1918 a veszteség éve volt. Nem akarják megérteni, hogy Erdély elcsatolásának a magyarokkal való ünnepeltetése olyan, mintha az erőszakos házfoglalók meghívót küldenének a tulajdonosnak a lakásavató bulira...
És ezt a román társadalom amúgy toleránsabb része is nehezen fogja fel. A székelyföldi Sepsiszentgyörgyön két évvel ezelőtt indítottak útjára civil kezdeményezést „Hívd meg egy magyar barátodat a román nemzeti ünnepre!” mottóval. A megszólított magyar önkormányzati vezetők leszögezték: egyszer talán részt vesznek majd az ünnepségeken, de csakis akkor, ha fel is szólalhatnak, és elmondhatják, hogy közel száz év elteltével sem teljesültek a gyulafehérvári nyilatkozatban a nemzeti kisebbségeknek tett ígéretek. Márpedig ezek többek között teljes nemzeti szabadságra vonatkoztak, valamint egyenlő jogokat és teljes autonómiát vetítettek előre az állam összes felekezete számára. Sőt a határozat azt is kimondta: lehetővé teszi az együtt élő népeknek, hogy oktatásukat, közigazgatásukat és bíráskodásukat anyanyelvükön maguk gyakorolják saját képviselőik által, továbbá számarányuknak megfelelően az ország törvényhozásában és kormányzatában is helyet kapjanak.
A román–magyar együttélésnek biztosan nem használnak az olyasfajta gesztusok, mint amikor a túlnyomó többségben magyarok lakta Kézdivásárhely főterét 2014 decemberében gyászlobogókkal tűzdelték tele. Viszont a románoknak is meg kell érteniük, hogy a magyarok nehezen képesek feldolgozni a történteket és átértelmezni ezt a napot. A Gyulafehérváron tett ígéretek betartásával talán könnyebb lenne. A nagyromán egyesülés közelgő századik évfordulója jó apropóként szolgálhatna ahhoz, hogy Bukarest végre nekiveselkedjen.
