Egy felmérés lehangoló eredményei

A PISA-adatok alapján a legtöbb magyarnak már 14-15 évesen eldől a további sorsa.

Mi más lehetne egy keresztény, konzervatív állam központi céljai között, mint az, hogy a magyar iskola a lehető legmodernebb és a leginkább használható tudást adja át a magyar gyerekeknek? A hárítás, a miniszteri felelősség intézményének elfelejtése nem túl bátor cselekedet. Politikusainknak most nem a bőrüket kellene menteniük, hanem használható és azonnali cselekvési tervvel volna szükséges előállniuk. Magyarországnak ebben a vonatkozásban sincs elvesztegetni való ideje.

Ez nem csak az eszmék és ideák miatt fontos, itt valójában sokkal gyakorlatibb okok vannak. Nem lehet sikeres egy nemzet – sem gazdasági, sem elvontabb szempontok szerint – gyakorlati tudással bíró polgárok nélkül. Azt látjuk, hogy régiós versenytársaink elhúztak mellettünk, a sokáig a szovjet birodalom gyarmataként tengődő Észtország például mára Európa egyik legfejlettebb államává nőtte ki magát, a PISA-teszt legjobb európai eredményét produkálva, természettudományokból egyenesen a világranglista élmezőnyében, rögtön Japán után a második.

A PISA-végeredményekből levonható az a lehető legszomorúbb, a kiábrándultságra és a mélabúra jócskán okot adó következtetés, hogy honfitársaink roppant széles és egyre szélesedő körének már 14-15 évesen eldől az életsorsa, a normális, polgári létezésről még csak nem is álmodozhatnak, már ebben a korukban tudható, hogy a tisztes megélhetésre ezeknek az embereknek semmi esélyük nem lesz az oktatásuk minősége miatt. Ezeknek az embereknek nehézséget fog jelenteni még a mindennapi öngondoskodás is, az ügyintézés a hivatalban, a konzultáció a háziorvossal, hogy a munkakeresést már meg se említsem. Az is látható az adatokból, hogy aki ilyen, alacsonyan iskolázott családba születik, nem fog tudni kiemelkedni, az esélye erre szinte nulla. A tankötelezettség és a közmunkások korhatárának párhuzamos leszállítása 16 évre gyakorlatilag már ebben az életkorban kijelöli a maximális karriert, amelyet egy ilyen honfitársunk befuthat.

A funkcionális analfabétákat termelő oktatási rendszer hatásai együtt a születésszámok alakulásával rendkívül nyomasztó képet festenek fel Magyarország közeljövőjéről. Nem szükséges ecsetelni, hogy a jövő nélküli, kilátástalan élethelyzetben lévő emberek tömegeinek frusztrációja hová szokott vezetni. Az értelmiség és a vállalkozókedvűek mozgékonyabb rétegei majd kivándorolnak, más hazában keresve a boldogulást. A felső tízezer ifj. Vajna Andriskáinak és ifj. Mészáros Lőrinckéinek persze majd jut hely a néhány milliós tandíjú magániskola védett falai között, ám mit tegyenek a középosztálybeli értelmiségiek vagy a még szegényebbek, akik hazájukat és gyermekeiket is ragaszkodással szeretik?

Hová lehet hátrálni még a szakadék széléről? Az annyiszor hangoztatott nemzeti minimum, a politikai oldalak legkisebb közös többszörösének megszállottjai számára itt a nagy feladat: az oktatás ügyét rendezni kell, és nem holnap, hanem itt és most.