A hír nem örvendeztetett meg minket. Meglepő volt, de nem egyik pillanatról a másikra történt, ami történt, és sem New Yorknak, sem Tel-Avivnak nincs hozzá köze. Nem a komcsiknak vagy a fasisztáknak, nem a háttérhatalomnak vagy a chemtrailnek, s még csak nem is kizárólag rosszul megválasztott politikusainknak, hanem leginkább saját magunknak köszönhetjük.
Az OECD 2000 óta háromévenként ismétli meg tagországaiban az ismeretek gyakorlati alkalmazását mérő úgynevezett PISA-tesztet. E kutatás mára az egyes államok oktatáspolitikájának sikerét vagy kudarcát méri – úgy, hogy azoknak legmeghatározóbb, nemzetközileg elfogadott mércéje lett. A PISA-felmérés azt vizsgálja, hogy a diákok a megszerzett tudást képesek-e a mindennapi életben hasznosítani. A legfrissebb, a napokban nyilvánosságra került felmérés eredményei azt mutatják, hogy a magyar diákok szövegértési és természettudományos tudása drasztikusan, az európai uniós tagországok között a legnagyobb mértékben romlott. A teszt tanúsága szerint Magyarország ma nem Európával van egy ligában, hanem a harmadik világ országaival „versenyez” a felmérés által vizsgált témákban. Ma Magyarországon minden harmadik (31,9 százalék) 15 éves fiú funkcionális analfabéta.
A PISA-teszt eredményei alapján az a kép rajzolódik ki, hogy hihetetlen erőfeszítések árán, elképesztő erőforrások felemésztésével jól-rosszul gyermekeink fejébe préselünk töméntelen adatot, lexikális ismeretet, csak azt nem sajátíttatjuk el velük, hogy azt a mindennapi életben, az iskola kapuján kilépve miképpen használják. Mintha olyan túratérképeket nyomnánk a szerencsétlen diákok kezébe, amelyeken rajta vannak a meglátogatni javasolt látványosságok, minden részletbe menő, sokszor felesleges adattal, még azt is feltüntetjük ezeken a mesebeli térképeken, hogy a kastély, ahova el kellene jutniuk, hány négyzetméter, és hogy milyen csempével borított mellékhelyiség található benne, továbbá hogy hány fokos a víz a mosdó csapjában, ám azt a térképek esetén cseppet sem lényegtelen adatot, hogy miképpen juthatnak el gyermekeink e képzeletbeli kastélyba, hogyan vezet oda az út, azt elmulasztjuk feltüntetni az atlaszon. (Az már megint más lapra tartozik, hogy – maradva a fenti képes beszédnél – ráadásul nem táblagépeket adunk gyermekeink kezébe, hanem gyűrött papíralapú térképeket.)
Mi más lehetne egy keresztény, konzervatív állam központi céljai között, mint az, hogy a magyar iskola a lehető legmodernebb és a leginkább használható tudást adja át a magyar gyerekeknek? A hárítás, a miniszteri felelősség intézményének elfelejtése nem túl bátor cselekedet. Politikusainknak most nem a bőrüket kellene menteniük, hanem használható és azonnali cselekvési tervvel volna szükséges előállniuk. Magyarországnak ebben a vonatkozásban sincs elvesztegetni való ideje.
Ez nem csak az eszmék és ideák miatt fontos, itt valójában sokkal gyakorlatibb okok vannak. Nem lehet sikeres egy nemzet – sem gazdasági, sem elvontabb szempontok szerint – gyakorlati tudással bíró polgárok nélkül. Azt látjuk, hogy régiós versenytársaink elhúztak mellettünk, a sokáig a szovjet birodalom gyarmataként tengődő Észtország például mára Európa egyik legfejlettebb államává nőtte ki magát, a PISA-teszt legjobb európai eredményét produkálva, természettudományokból egyenesen a világranglista élmezőnyében, rögtön Japán után a második.
A PISA-végeredményekből levonható az a lehető legszomorúbb, a kiábrándultságra és a mélabúra jócskán okot adó következtetés, hogy honfitársaink roppant széles és egyre szélesedő körének már 14-15 évesen eldől az életsorsa, a normális, polgári létezésről még csak nem is álmodozhatnak, már ebben a korukban tudható, hogy a tisztes megélhetésre ezeknek az embereknek semmi esélyük nem lesz az oktatásuk minősége miatt. Ezeknek az embereknek nehézséget fog jelenteni még a mindennapi öngondoskodás is, az ügyintézés a hivatalban, a konzultáció a háziorvossal, hogy a munkakeresést már meg se említsem. Az is látható az adatokból, hogy aki ilyen, alacsonyan iskolázott családba születik, nem fog tudni kiemelkedni, az esélye erre szinte nulla. A tankötelezettség és a közmunkások korhatárának párhuzamos leszállítása 16 évre gyakorlatilag már ebben az életkorban kijelöli a maximális karriert, amelyet egy ilyen honfitársunk befuthat.
A funkcionális analfabétákat termelő oktatási rendszer hatásai együtt a születésszámok alakulásával rendkívül nyomasztó képet festenek fel Magyarország közeljövőjéről. Nem szükséges ecsetelni, hogy a jövő nélküli, kilátástalan élethelyzetben lévő emberek tömegeinek frusztrációja hová szokott vezetni. Az értelmiség és a vállalkozókedvűek mozgékonyabb rétegei majd kivándorolnak, más hazában keresve a boldogulást. A felső tízezer ifj. Vajna Andriskáinak és ifj. Mészáros Lőrinckéinek persze majd jut hely a néhány milliós tandíjú magániskola védett falai között, ám mit tegyenek a középosztálybeli értelmiségiek vagy a még szegényebbek, akik hazájukat és gyermekeiket is ragaszkodással szeretik?
Hová lehet hátrálni még a szakadék széléről? Az annyiszor hangoztatott nemzeti minimum, a politikai oldalak legkisebb közös többszörösének megszállottjai számára itt a nagy feladat: az oktatás ügyét rendezni kell, és nem holnap, hanem itt és most.
