Egymásnak feszülő érvek

Genetikusok többségi álláspontja szerint az élet a fogantatás pillanatában kezdődik.

Mai kutatások szerint körülbelül húsz-harminc gyereket ért utol kétezer esztendővel ezelőtt Heródes terrorja. Az aprószentek tömegsírját a hatvanas években találták meg; ott, ahol a hagyomány is sejtette, a betlehemi bazilika alatt. A rájuk való emlékezés – a nyugati világban december 28-ra, keleten pedig 29-re esik – idővel új tartalommal bővült, ma is elevenünkbe vágó kérdést helyezve a figyelem középpontjába: a magzatkorúak haláláét. Mielőtt a kedves olvasó asztalához csapná az újságot, vagy az online felületről máshová kattintana dühös mozdulattal, mondván, felesleges a szokásos témába vágó, erkölcsbírói pulpitus magasából érkező filippikát ismét végigolvasnia, kérem, figyeljen rám, rövid leszek. Ítélkezni nem akarok, távol áll tőlem a harag is, erősebb bennem a lehangoltság.

Terjedelmi korlátok miatt sem érintve teljes bonyolultságában a témát, az ismert ellentmondást választom kiindulópontul. Azt az ellentmondást, amely lehetetlenné teszi, hogy bármiféle valódi párbeszéd akár itthon, akár a nagyvilágban a lángoló viták közepette megszülethessen. Ha elfogadjuk az orvostudomány, a genetikusok többségi álláspontját, akik az emberi élet kezdetét a fogantatás pillanatától számítják, hangsúlyozva, hogy a születendő gyerek DNS-állományában jelen van a felnőtt emberé, akkor egyértelmű a feleletünk, minek tekinthetjük egy magzati élet elpusztítását. Czeizel Endre orvos–genetikus a Magyar Narancsnak adott egykori interjújában személyes hangon beszélt erről: „Fiatal orvosként, a János-kórházban még magam is csináltam terhességmegszakítást, de az ember érettebb fejjel rájön, hogy az élet a fogamzással kezdődik, és az egészséges magzatok megölése élet elleni bűn. Az abortusz társadalmi kérdés: mindent meg kellene tennünk, hogy a lehető legalacsonyabbra szorítsuk.”

„Ha egészséges” – így szól a közelmúltban elhunyt professzor feltétele. A megfogalmazás, bár megegyezik a szigorúbb abortusztörvényekkel rendelkező államok gyakorlatával – ahol kizárólag fogyatékosság, illetve nemi erőszak esetén engedélyezik a művi vetélést –, újabb kérdést vet fel: tehetünk-e életképesség alapján, biológiai szempontokat követve minőségi különbséget ember és ember között? A válasz megint csak egyértelmű.

Igazuk van-e a mindezzel szemben a nők méltóságára, alapvető jogaira hivatkozóknak? Nyilvánvalóan igen. Hiszen mindenkinek alapvető joga és felelőssége, hogy maga rendelkezzék a testével; akit ebben korlátoznak, azt végeredményben az önmaga fölötti rendelkezésben gátolják. Az utóbbi pedig demokratikus körülmények között elfogadhatatlan.

Két olyan érvrendszer feszül egymásnak, amely teljes joggal hivatkozik a saját igazságára. Hasonlóképpen feloldhatatlan az ebből fakadó ellentmondás: ha az emberi élet a fogantatás pillanatában kezdődik, akkor a magzatot is megilletné a saját testével való rendelkezés joga; „érdekérvényesítő képessége” viszont nyilván a semmivel egyenlő.

Az állam a fejlettebb társadalmakban, így nálunk is világosan állást foglal. Nyilván nem is tehetne mást. Igaz, a tudományos kutatásokra támaszkodva például az Európa Tanács határozata kimondja, hogy „az embriónak és a magzatnak minden körülmények között részesülnie kell az emberi méltóságnak kijáró tiszteletben”, jogszabályaink megengedőbbek. A törvény, bár próbál igazságosan távolságot tartani, valójában a vetélést kezdeményező mellé áll a nem abszolút jogalany, kiszolgáltatott magzattal szemben. (Hogy az esetek hány százalékában hajtanak végre a nő szándékait semmibe véve abortuszt, hogyan használják föl a meg nem született gyerekek bizonyos testrészeit a szervkereskedelemben, az egy másik kérdés, amely külön elemzést igényel.)

Miért pártolja hát az állam a világ szerencsésebb felén egyértelműen a terhességmegszakítást? Mi a jogalkotók szándéka? Az illegális abortusz bizonytalan egészségi következményeit akarják meggátolni? A mérlegelés lehetőségét igyekeznek fenntartani? A demokratikus jogok egy oldalról való – bár felettébb kétséges eredményű – érvényre juttatása a céljuk? Vagy – mint a közel évszázados magyar gyakorlatból is következik – mindez különös kegy csupán, s a modern államban felgyülemlett társadalmi feszültségek levezetésének egyik módját találják meg a megengedő gyakorlatban? Amikor az Alkotmánybíróság a kilencvenes években megsemmisítette a magzatelhajtásról szóló törvényt, és új jogszabály megalkotására szólított fel, Sólyom László, a testület elnöke azt hangsúlyozta, hogy ezúttal a törvényhozók történelmi, a rabszolgafelszabadításhoz hasonló erejű döntést hozhatnak.

Negyedszázad telt el, és a rabszolgák felszabadításától azóta igen messze jutottunk.