Egy évvel ezelőtt megismerkedtem egy fiatal angol jogi aktivistával. Londonban él, felmenői Nigériából költöztek át a szigetországba, és annak ellenére, hogy még be sem töltötte a harmincadik életévét, könyveket publikált, rendszeresen hívják meg egyetemekre és műsorokba előadást vagy beszédet tartani, ahol a nők elnyomása, a fekete bőrűek elnyomása és ennek a kettőnek a keveréke a téma. Kijelenthetem, hogy rövid ismeretségünk alatt bebizonyosodott számomra, hogy ő egy roppant okos és bátor nő, bár ezt a pozitív viszonyulást nem éreztem kölcsönösnek, s ebben az zavart leginkább, hogy nem okvetlenül a személyes tulajdonságaimnak szólt.
A minap ugyanis a közösségi médián jelezte, elkészült újabb könyve, melyben arról ír, miért nincsen kedve már a feketék problémájáról beszélni a fehérekkel, s olyanokat keres, akik recenzálnák. Kissé különös volt, hogy azt is odaírta: értelemszerűen olyanok jelentkezését várja elsősorban, akik egyetértenek nézeteivel. Megírtam neki: bár nem valószínű, hogy a kelet-közép-európai közeg a célközönsége, én szívesen írnék a könyvéről, a világ ezen tájékán ugyanis vajmi keveset tudunk arról, hogy a multikulturalizmus fellegvárává alakult hajdani gyarmatbirodalomban milyen formában érhetők tetten a bőrszínen alapuló társadalmi egyenlőtlenségek. Soraimra azonban nem érkezett válasz. Sem aznap, sem másnap, sőt a mai napig sem, ami egyrészt bosszantó, másrészt, el kell ismernem, saját bőrszínem alapján, rendkívül következetes hozzáállás az író részéről, könyvének témáját tekintve.
Vajon célravezető-e ez az attitűd egy magát az elnyomott kisebbség hangjaként azonosító szerzőtől? Mi a célja egyáltalán? Az, hogy a vele egy környezetben élő, azonos tapasztalatok birtokában lévő olvasókban megerősítse bebetonozott véleményüket a világról, azért érdemes-e egyáltalán könyvet írni?
A vélemények zárt rendszerben való keringetése napjainkban népszerű téma, hiszen számos példán látjuk, miként torzítja az emberek valóságról alkotott képét. Ezzel magyarázható többek közt, hogy a világ nagy része elképzelhetetlennek tartotta Donald Trump győzelmét az amerikai választásokon. Ennek a jelenségnek a számlájára írható a brexitnépszavazás eredményét követő univerzális döbbenet, de felhozhatnánk akár a magyar társadalom szűnni nem akaró széttöredezettségét is. Ugyanezen hozzáállásnak az elfajulása hívta életre több angolszász egyetemi campuson az úgynevezett safe space (biztonságos tér) rendszerét, mely arra épül, hogy megkímélje a hallgatókat a felzaklatásukra alkalmas álláspontoktól, s a kényelem oltárán feláldozza a kritikus gondolkodás kifejlődésének lehetőségét. A rendszer motorja, hogy nem szeretünk konfrontálódni, ezért idővel ösztönösen olyanokkal vesszük magunkat körül, akik többnyire azt gondolják, amit mi, még akkor is, ha ez hibás vagy legalábbis egyoldalú. Ezáltal ugyanis nap mint nap megerősödik a saját eredeti álláspontunk, elvetjük ugyanakkor a fejlődésnek és mások fejlesztésének a lehetőségét. Dühös gócokba tömörülve nevetünk és gúnyolódunk a másik véleményen, majd kesergünk és hüledezünk azon, ha az összjáték eredménye nem minket igazol.
Fogalmam sincs, hogy a brit szerző mennyit tud a magyar történelemről. Tisztában van-e azzal, hogy noha számos viharos és dicstelen, sőt szégyenletes fejezete volt, a gyarmatosításhoz nincs sok közünk. Jelenleg ő többet profitál a brit birodalom hajdani gátlástalan terjeszkedéséből, mint mi a föld ezen pontján, még ha felmenői fizették is meg a gyarmatosítás rettenetes árát. Nem tudom, hogy elutasító magatartásáért melyik kategóriák közt feszülő ellentét a felelős: Nyugat vs. Kelet, fekete vs. fehér, Egyesült Királyság vs. EU, liberális vs. konzervatív, vagy esetleg ő vs. én? Ez utóbbi lenne nekem a legkínosabb és legszomorúbb, mégis a leginkább elfogadható, mert ma a legkevésbé káros, s holnap a leginkább átgondolható.
