Miközben a kormányközeli média azt harsogja, hogy vannak ugyan gondok, de azért nagyon jól teljesít a magyar gazdaság, és egyre nagyobb a lakosság jóléte, meglepő számok látnak napvilágot, amelyek mintha ellentmondanának az örömódának. Az Európai Unió Statisztikai Hivatalának (Eurostat) felmérésében például a 2014-es adatok azt mutatják, az unióban a magyarok engedhetik meg maguknak a legritkábban, hogy étteremben étkezzenek vagy megigyanak egy sört valamelyik sörözőben a barátaikkal. Annál is inkább szomorú ez a statisztika, mert éppen arról az esztendőről van szó, amelyben a közelmúlt legmagasabb, 3,5 százalékos bruttó hazai termék (GDP) növekedését produkálta hazánk.
A felmérés szerint a magyarok 36,5 százaléka, azaz több mint harmada havonta egyszer sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy étteremben étkezzen. Ennél még a sokszor lesajnált románok és bolgárok is „jobban élnek”, hiszen náluk 35, illetve 30 százalékon áll ugyanez a mutató. A lengyelek éppen a 13 százalékos uniós átlag alatt vannak, míg a szlovákoknál csak minden tizedik családnak kell teljesen megtagadnia magától az éttermi étkezés élvezetét, a csehek pedig 3,4 százalékos értékkel éppen beleférnek a legjobban élő öt ország közé. Igaz ugyan, hogy a vendéglátás tavaly jó évet zárt itthon, de ez egyrészt a sok külföldit fogadó Budapestnek köszönhető, másrészt a hatalomhoz közel álló vékony elitnek, amely egyre többet költ ilyen célra is.
Tovább rontja az összképet, hogy az Eurostat 2015-re vonatkozó adatai alapján a magyarok több mint negyede él olyan lakásban, ahol rossz a szigetelés, lyukas a tető vagy korhadtak a nyílászárók. Ennél rosszabb számok csak három országból érkeztek. Ráadásul az unió 16,8 százalékos átlagával szemben nálunk a lakosság 40 százaléka az ideálisnál kisebb lakásban él. Az európai és a régiós bérektől elmaradó hazai fizetések sem a növekvő jólétre utalnak, bár a mostani, a piac által kikényszerített minimálbér-emelés ezen valamit segíthet. Az sem a magas életszínvonal jele, hogy több százezer magyar keresett magának munkát Nyugaton, mert az itthoni bérekből nem tudta eltartani a családját.
Vagyis a lakosság életkörülményeivel kapcsolatos mutatók távolról sem igazolják azt a jólétet, amelyről a kormánypropaganda harsog. Számos egyéb ok mellett a devizahitelezés miatti magas eladósodottságnak jelentős szerepe van a hazai életkörülmények elmaradottságában. Ebben pedig az ezredforduló óta regnáló kormányok mindegyike ludas. Az első három abban, hogy a svájci jegybank figyelmeztetése ellenére semmit sem tett a hitelfelvétel korlátozása érdekében, a második és harmadik Orbán-kormány pedig abban, hogy gyengítette a forintot, és bár ígérte, nem sokat tett a devizahitelesek millióinak megmentéséért. A jogtalanul beszedett banki díjakat visszafizettette ugyan a bankokkal, a forint gyöngítése miatti árfolyamveszteséget azonban nem merte kifizettetni velük, hanem a forintosításkor az adósok nyakába varrta.
S az sem biztos, hogy valóban olyan impozánsak a magyar növekedési számok, ahogy azt a kormány láttatni igyekszik. Az elmúlt évek 2-3 százalékos GDP-arányos gazdasági bővüléséhez évente átlagosan a bruttó hazai termék 5 százalékát kitevő uniós támogatást használtunk föl. Ez nem lenne baj, ha azt korszerű gyártástechnológiákba fektették volna be, vagy jelentősebb összeget fordítottak volna belőle innovációra, oktatásra, egészségügyre. Ez utóbbiak ugyanis a jövőbeni gyorsabb fejlődés alapfeltételei. De sajnos erről szó sincs. Sokkal inkább arról, hogy olyan beruházások történtek nagy számban, amelyek inkább viszik, mint hozzák a pénzt. A közlekedési infrastruktúra fejlesztésére például kétségtelenül szükség van, de tudni kell, hogy a megépített utak fenntartása is komoly összeget emészt föl, ha pedig a megépített úthoz nem kapcsolódik komoly termelőberuházás, akkor az erre költött összeg kidobott pénz. Sok esetben pedig fontosabb, hogy kormányközeli vállalkozáshoz kerüljenek az uniós támogatások, mint hogy valóban segítsék a magyar gazdaság növekedését. Ezért válhatott egyik évről a másikra kiemelkedően tehetséges üzletemberré egy felcsúti gázszerelő, s ezért nyertek el számos beruházást a miniszterelnök szűkebb köréhez köthető vállalkozások.
S bár kormánykörökben rendre tagadják, azzal tisztában kell lenni, hogy a korrupció árnyéka jelentősen gyöngíti a magyar gazdaságot. Mert a hőn áhított külföldi befektető számára nem csupán a mostanában a gazdaságpolitika középpontjába helyezett alacsony adók vonzók, hanem a kiszámíthatóság, a stabil üzleti környezet. Ha valóban közeledni akarunk a fejlett Nyugathoz, akkor meg kell szüntetni az újra kiépült hűbéri rendszert, és valódi teljesítményre kell építeni a magyar gazdaságot. Csak erre alapozva lehet igazi jólétet teremteni a „keményen dolgozó kisembereknek”.
