Kis karácsony, nagy karácsony

Különös választás zajlott szenteste másnapján a székelyföldi kisvárosban.

Ahogy elnéztem sorstársaimnak a jelöltek rátermettségét mérlegelő tekintetét, azon töprengtem, vajon rajtam kívül feltűnt-e még valakinek a helyzet visszássága. Eközben a vezetőtestületbe javasolt egyének sorra másztak fel a csúszda tetejére, majd araszolgattak le onnan a kényelmetlen, jeges vaslétrán. Rövid, jól-rosszul elmondott programpontokat, fogadkozásokat, nekibuzdulásokat hallhattunk. A gyér taps, az elismerő bekiabálások az elfogadást jelentették; ha valaki kifogást emelt, kézfelemeléssel döntöttek. Három jelöltet is leszavaztak, és nyomban találtak helyettük mást. A jelöltek lefelé tartó útja – mint mondtam – igen körülményes volt, ketten le is fordultak volna a jeges hágcsóról, ha a kinyújtott karok nem fogják fel őket idejében.

Mennyivel olajozottabban haladna a választás, ha a delikvensek lecsusszannának a csúszdán! – őröltem kipihent gondolatmalmomban. Időt spórolnánk, és kockázatmentes lenne, hiszen arasznyi hóba huppannának. Erre az eshetőségre láthatólag sem a szervezők, sem a jelöltek nem gondoltak. Nem jelképes dolog – harapdáltam az ajkam –, hogy csak ilyen körülmények között adatott meg nekünk választani? Ébredező cinizmusom miatt lelkiismeret-furdalás környékezett, és észrevétlenül kihátráltam az emelkedett hangulatú embertömegből. Apósom közeli házába igyekeztem, a karácsonyfa körül üldögélő családomhoz. A mai napig bánom, hogy nem láttam a végét a karácsony utáni választásnak, amelyhez nem kellett sem szovjet ukáz, sem amerikai közösségépítő tréning.

A kettősség érzése – túlcsorduló lelkesedésem, majd szivárgó iróniám – otthon sem hagyott nyugton. Még a gyerekeimmel való esti szánkázás sem fújta ki a fejemből a történtek élményét. A fáradtságra fogtam mindent, amikor a szokásosnál korábban búcsúztam el a többiektől. Hiába próbáltam, nem ment sem az olvasás, sem az alvás. Aztán éjfél után, hirtelen késztetésnek engedve, egy szökésben lévő rab mozdulataival szálltam le az ágyról, és az utcai lámpa halvány fényének kévéjében – amelyet felerősített a tiszta hó ragyogása – óvatosan magamra húztam a szék karfájára tett ruhám. Lábujjhegyen osontam el a gyerekek, a feleségem, majd a nagyszülők szobája előtt. Egy tolvaj óvatosságával nyitottam ki az előszoba ajtaját. A falióra hangos ketyegése fenyegetően visszhangozta szívem minden dobbanását: mit-ke-re-sel i-de-ha-za?

Éjfél utáni földöntúli csend fogadott kint, csak a hó ropogott ritmikusan lépteim alatt. Nyugati irányból érkeztem a választás korábbi helyszínére, gyorsan fölmentem a csúszda tetejére, majd kelet felé fordultam, abba az irányba, ahol a sápadt és gyér városi fények mögött a Mezőhavas csúcsát sejtettem. A holdnak és a csillagoknak mondtam el végül, amit délután szerettem volna a sorstársaimnak. Ha a dédnagyapám hallotta volna a beszédem, büszke lett volna rám. Róla mesélték a faluban, hogy amikor presbiter nagyapám kaszálás vagy bokorirtás idején a bekecshegyi falu határában egy nagyobb dombra feljutott, néha beszédet tartott a szélben hajladozó fáknak vagy a feleselő pataknak.

Beszédem végeztével előbb körülnéztem, aztán lecsúsztam a jeges csúszdán. A havas földre huppanva hátradőltem, és angyal alakú hóképet készítettem magamról. E városka gimnáziumának udvarán műveltem utoljára ilyesmit tíz évvel ezelőtt, egy kiadós Miklós-napi havazás után a göndör hajú Encivel. A holdfényes játszótér havát tükörsimára taposták a toporgó választók, de azóta ismét annyi hó hullt, hogy befedte a világot jelentő deszkákat, akarom mondani, a játszóteret. Fáztam, de nem akaródzott feltápászkodni. Csak ültem tovább a hóban, farkasszemet néztem a holddal, a székely zászló egyik jelképével, és vártam az új, a megváltó hajnalt.

– Ez is cselekvés – mormoltam végül feltápászkodva. – Mindenki úgy veszi ki a részét a forradalomból, ahogy tudja. Majd vállat vonva kifelé indultam ebből a szögletes, mágikus térből, ahová felnőtt létemre egy kis időre visszakívánkoztam. Énem másik fele azonban ott maradt.

Én, a hóban tovább üldögélő, felkelni nem kívánó előbb csodálkozó, aztán egyre ellenségesebb gyerektekintettel méregettem a távolodó másikat. Nekem volt igazam: a számból kiáramló pára máris glóriát vont fedetlen fejem fölé. Ő, az egyre idegenebb eközben egyre csak zsugorodott, ahogy hazafelé baktatott.

A házak közé érve kutyaugatás fogadta. Egyre többen és egyre dühösebben ugattak. – Ez lenne a mi perspektívánk?! – kiálthattam volna, ha tudtam volna néhány perc múlva az ököl nagyságúra zsugorodott idegen után. Csörtetünk kifelé a játszótérről, és zsugorodunk szenvtelen, mindent megértő-elfogadó felnőtté, mígnem akkorák leszünk, mint a mondat végén a pont.

Kis karácsony, nagy karácsony