Váratlan eseménynek voltam szemtanúja egy székelyföldi kisvárosban az 1989 karácsonyát követő napon. Az elkötelezett emberek kora délután gyűltek össze az alsó város központjában, a Medve szálló környékén, hogy – nem várva semmilyen „felső utasításra” – új vezetőséget, ideiglenes tanácsot válasszanak az elmenekült helyébe. Lépni kellett, méghozzá nagyot, mert napok óta csak halmozódtak a megoldatlan közösségi ügyek. Ám oly nagyra nőtt az épület előtt összegyűltek száma, hogy a fele sem fért be a volt Néptanács dísztermébe. Valaki azt javasolta, hogy a közeli Petőfi negyed tömbházai közti játszótér lenne alkalmas a ceremónia lebonyolítására. Ellenvetés nélkül, szinte szótlanul indultunk el a homokozó irányába.
Az ismerős arcokkal teli tömeget követtem én – a téli vakáció idejére messziről hazaérkezett – is. A játszótér felé közeledve – ahová a nyáron még én is elkísértem óvodás fiam és lányom – megsuhintott egy láthatatlan korbács: hiába vagyok idehaza, hiába vagyok velük, nekem itt nem lehet szavam: régóta máshol élek. Váratlanul, a szent ünnepek táján fel-felbukkanó, majd eltűnő fura lény lehetek számukra, amolyan lebegő értelmiségi, vagy – Tamási Áron után szabadon – hullámzó hajdani vőlegény.
Amint a helyszínre érkeztünk, a felelősségteljes arcok láttán hirtelen soha nem érzett gyönyör röpített fel a kommunizmus gödréből, már-már golgotai magasságban lebegtem a meghatottságtól. Képtelen voltam sírni bálványozott nagyapám temetésén, azzal vádoltam magam – vádoltak mások is –, hogy száraz vagyok, mint a pálinkával feltöltött fél pohár szürkebarát – és most nem győztem törölgetni szemem sarkát az öklöm aljával. Régóta tanítom az athéni közvetlen demokrácia működését, néha már-már a fülemben cseng a spártai apella érces igen vagy nem kiáltása, és most megkaptam azt az egyszeri kiváltságot a sorstól, hogy egy valódi agorán lehetek – még akkor is, ha behavazott és székely.
A gyermeki éden közepén egy irdatlan csúszda pöffeszkedett, mint zsémbes öreg király egy csattanós székely népmesében. Hegesztői mestermunka volt, s olyan nagy, hogy tetején három férfi is rophatta volna a csűrdöngölőt Kádár Katáival mindhalálig, ha a város híres muzsikusa – apósom – húzta volna nekik a talpalávalót Stradivarijával. Amíg így képzelődtem, már fent is termett két szervező atyafi a botcsinálta emelvény tetején, és helyet szorítottak maguk mellett egy áramvonalas, szerepre éhes felkonferáló sellőnek, aki már puszta jelenlétével is piszkálgatta az értelem, érzelem és akarat triumvirátusával érkező tömeg némely alkotóelemének enyhén másnapos tudatalattiját.
Ahogy elnéztem sorstársaimnak a jelöltek rátermettségét mérlegelő tekintetét, azon töprengtem, vajon rajtam kívül feltűnt-e még valakinek a helyzet visszássága. Eközben a vezetőtestületbe javasolt egyének sorra másztak fel a csúszda tetejére, majd araszolgattak le onnan a kényelmetlen, jeges vaslétrán. Rövid, jól-rosszul elmondott programpontokat, fogadkozásokat, nekibuzdulásokat hallhattunk. A gyér taps, az elismerő bekiabálások az elfogadást jelentették; ha valaki kifogást emelt, kézfelemeléssel döntöttek. Három jelöltet is leszavaztak, és nyomban találtak helyettük mást. A jelöltek lefelé tartó útja – mint mondtam – igen körülményes volt, ketten le is fordultak volna a jeges hágcsóról, ha a kinyújtott karok nem fogják fel őket idejében.
Mennyivel olajozottabban haladna a választás, ha a delikvensek lecsusszannának a csúszdán! – őröltem kipihent gondolatmalmomban. Időt spórolnánk, és kockázatmentes lenne, hiszen arasznyi hóba huppannának. Erre az eshetőségre láthatólag sem a szervezők, sem a jelöltek nem gondoltak. Nem jelképes dolog – harapdáltam az ajkam –, hogy csak ilyen körülmények között adatott meg nekünk választani? Ébredező cinizmusom miatt lelkiismeret-furdalás környékezett, és észrevétlenül kihátráltam az emelkedett hangulatú embertömegből. Apósom közeli házába igyekeztem, a karácsonyfa körül üldögélő családomhoz. A mai napig bánom, hogy nem láttam a végét a karácsony utáni választásnak, amelyhez nem kellett sem szovjet ukáz, sem amerikai közösségépítő tréning.
A kettősség érzése – túlcsorduló lelkesedésem, majd szivárgó iróniám – otthon sem hagyott nyugton. Még a gyerekeimmel való esti szánkázás sem fújta ki a fejemből a történtek élményét. A fáradtságra fogtam mindent, amikor a szokásosnál korábban búcsúztam el a többiektől. Hiába próbáltam, nem ment sem az olvasás, sem az alvás. Aztán éjfél után, hirtelen késztetésnek engedve, egy szökésben lévő rab mozdulataival szálltam le az ágyról, és az utcai lámpa halvány fényének kévéjében – amelyet felerősített a tiszta hó ragyogása – óvatosan magamra húztam a szék karfájára tett ruhám. Lábujjhegyen osontam el a gyerekek, a feleségem, majd a nagyszülők szobája előtt. Egy tolvaj óvatosságával nyitottam ki az előszoba ajtaját. A falióra hangos ketyegése fenyegetően visszhangozta szívem minden dobbanását: mit-ke-re-sel i-de-ha-za?
Éjfél utáni földöntúli csend fogadott kint, csak a hó ropogott ritmikusan lépteim alatt. Nyugati irányból érkeztem a választás korábbi helyszínére, gyorsan fölmentem a csúszda tetejére, majd kelet felé fordultam, abba az irányba, ahol a sápadt és gyér városi fények mögött a Mezőhavas csúcsát sejtettem. A holdnak és a csillagoknak mondtam el végül, amit délután szerettem volna a sorstársaimnak. Ha a dédnagyapám hallotta volna a beszédem, büszke lett volna rám. Róla mesélték a faluban, hogy amikor presbiter nagyapám kaszálás vagy bokorirtás idején a bekecshegyi falu határában egy nagyobb dombra feljutott, néha beszédet tartott a szélben hajladozó fáknak vagy a feleselő pataknak.
Beszédem végeztével előbb körülnéztem, aztán lecsúsztam a jeges csúszdán. A havas földre huppanva hátradőltem, és angyal alakú hóképet készítettem magamról. E városka gimnáziumának udvarán műveltem utoljára ilyesmit tíz évvel ezelőtt, egy kiadós Miklós-napi havazás után a göndör hajú Encivel. A holdfényes játszótér havát tükörsimára taposták a toporgó választók, de azóta ismét annyi hó hullt, hogy befedte a világot jelentő deszkákat, akarom mondani, a játszóteret. Fáztam, de nem akaródzott feltápászkodni. Csak ültem tovább a hóban, farkasszemet néztem a holddal, a székely zászló egyik jelképével, és vártam az új, a megváltó hajnalt.
– Ez is cselekvés – mormoltam végül feltápászkodva. – Mindenki úgy veszi ki a részét a forradalomból, ahogy tudja. Majd vállat vonva kifelé indultam ebből a szögletes, mágikus térből, ahová felnőtt létemre egy kis időre visszakívánkoztam. Énem másik fele azonban ott maradt.
Én, a hóban tovább üldögélő, felkelni nem kívánó előbb csodálkozó, aztán egyre ellenségesebb gyerektekintettel méregettem a távolodó másikat. Nekem volt igazam: a számból kiáramló pára máris glóriát vont fedetlen fejem fölé. Ő, az egyre idegenebb eközben egyre csak zsugorodott, ahogy hazafelé baktatott.
A házak közé érve kutyaugatás fogadta. Egyre többen és egyre dühösebben ugattak. – Ez lenne a mi perspektívánk?! – kiálthattam volna, ha tudtam volna néhány perc múlva az ököl nagyságúra zsugorodott idegen után. Csörtetünk kifelé a játszótérről, és zsugorodunk szenvtelen, mindent megértő-elfogadó felnőtté, mígnem akkorák leszünk, mint a mondat végén a pont.
Kis karácsony, nagy karácsony
