Merkellel a problémák is maradnak

A német baloldal a pálya széléről nézi a jövő őszi parlamenti választásokat.

Nemrég felmérés jelent meg a berlini balliberális TAZ napilapban: eszerint Angela Merkellel a szociáldemokrata szavazók 49 és az ellenzéki zöld szavazók 71 százaléka felettébb egyetért. Miközben a szociáldemokraták még azt sem döntötték el, ki legyen a kancellárjelöltjük, a zöldeknek pedig elvileg ellenzéki pártként bírálniuk kellene a kormányt, szavazóik egy jelentős része a kereszténydemokrata kancellárral szimpatizál.

Angela Merkel indulása többek között ezért sem volt igazán kérdéses, nem is lepődött meg senki, amikor novemberben bejelentette, hogy jövő ősszel megpályázza a negyedik ciklusát. Ha győz – és egyelőre semmi sem mutat arra, hogy ne győzne –, akkor Merkel beérheti Helmut Kohlt a kancellári idejével.

Merkelnek ma egyetlen politikai alternatívája van, de ténylegesen ők sem jelentenek rá semmiféle veszélyt: az Alternatíva Németországnak (AfD) párt. Az AfD maga is Merkel igazi ellenzékeként pozicionálja magát, ami a kancellárnak is felettébb jól jön. Ha a CDU-nak sikerül az egész kampányt a „Merkel, vagy az AfD” kettősségére egyszerűsítenie, akkor nemcsak a saját jobbközép táborát ránthatja össze, de szavazatokat szerezhet baloldalról is. A baloldali pártoknak – a CDU/CSU-val együtt kormányzó szocdemeknek, illetve az ellenzéki zöldeknek és kommunistáknak – ma is többségük van ugyan a Bundestagban, de a szocdemek nem merték meglépni a baloldali koalíció létrehozását. Most már persze azt ígérik, hogy legközelebb nyitnak a többi baloldali párt irányába – de ez kevéssé hiteles, elvégre akkor miért nem tették ezt eddig? Ráadásul a szocdemeknek most már a húsz százalékért kell megküzdeniük, azaz a jelenlegi felmérések szerint még ha akarnák, akkor se lenne meg a többségük a zöldekkel és a kommunistákkal. A baloldali szavazók tehát pontosan látják, hogy 2017-ben nem lesz baloldali kormány Németországban – és ezért készek Merkelre is szavazni. Elvégre a humanista menekültpolitikának, a transzatlanti elköteleződésnek, az EU-barát irányvonalnak és az oroszokkal szembeni keményebb fellépésnek az egyetlen garanciája Németországban Angela Merkel.

Amit Merkel a CDU középre tolásával elvesztett a jobboldalon, azt megnyerheti balról. Nem neki kell tehát különösebben izgulnia a választások miatt. A CDU/CSU 35 százalék körül biztosan vezeti a közvélemény-kutatási listákat, elsőségét senki sem veszélyezteti. A szocdemek (SPD) a húsz százalék környékén kapaszkodnak, az AfD-nek olyan 15 százalékra lehet esélye, a zöldek és a kommunisták (Die Linke) tíz-tíz százalékon állnak, és ezúttal a polgári liberálisok (FDP) hat-hét százalékkal visszatérhetnek a berlini parlamentbe. Merkel akár még válogathat is a koalíciós partnerek között: vagy folytatja az összeroppant szocdemekkel a nagykoalíciót, vagy a zöldekkel és a liberálisokkal alakít kormányt.

Merkel tehát marad. Ezt kelet-európai kritikusai, mint például a magyar kormánykörök is belátták már, és ennek megfelelően visszafogják bírálataikat. Merkel Európa, sőt akár az egész szabad, nyugati világ számára stabilitást jelenthet, és ez jelenleg bizonyosan fontosabb, mint egy baloldali kísérlet.

Mindazonáltal a német demokráciának egyáltalán nem tesz jót, ha hosszú távon sem jelenik meg baloldali alternatíva. Ha mindenki, aki nem idegenellenes vagy aki EU-párti, felsorakozik Merkel mögé, azzal az EU-ellenes erőknek kedveznek. Az unió igenlése vagy az idegenellenesség elutasítása nem lehet elegendő összetartó erő, mert ez a politikai életet eleve az EU-pártiak és az EU-ellenesek táborára osztja. Sokkal szerencsésebb lenne, ha Merkel politikájával szemben – amit számos irányból jogosan lehet bírálni – nem csak az olyan EU- és idegenellenes erők, mint az AfD tudnának alternatívát állítani.

A demokrácia igényli a harcot, a különbségeket. Ha a baloldal beletörődik abba, hogy számára Merkel a „kisebbik rossz” – és az AfD-hez viszonyítva ez még igaz is –, akkor azzal éppen az AfD-t teszi naggyá. Merkelnek is érdeke ez, mert így olyanok szavazatát is megszerezheti, akik amúgy a CDU/CSU neoliberális szociális politikájával vagy Wolfgang Schäuble költségvetési szigorával cseppet sem értenek egyet. De ha a politikailag megfogalmazódó alternatívák immáron csak arról szólnak, hogy „az EU mellett vagy ellen”, illetve „humanizmus vagy idegenellenesség”, akkor azzal az úgymond EU-párti tábor teszi egyenrangú alternatívává az EU-ellenes erőket.

A jobboldalnak és a baloldalnak is felelőssége ezért, hogy alternatívát állítsanak egymással szemben. Ma Merkel nem nevezhető csupán jobboldalinak, mert ő immáron egy széles EU-párti társadalmi konszenzus jelöltje lesz. Ez azonban felértékeli azokat, akik e konszenzussal szemben állnak. Működő demokráciához ezért határozottan jobboldali, határozottan baloldali (és persze liberális, zöld, kommunista stb.) alternatívákra van szükség.

A német baloldal azonban eljátszotta ezt az esélyét. Egyrészről a szocdem párt kétszer beállt a CDU/CSU mellé kistestvérnek, másrészről az ellenzéki kommunistáknak (Die Linke) olyan irreális és veszélyes követeléseik vannak, főleg a külpolitika terén (például kilépés a NATO-ból, közeledés Moszkva felé stb.), hogy eleve bezárják magukat a rendszerellenzéki helyzetbe. Ugyan Sahra Wagenknecht, a Die Linke nyíltan leninista frakcióvezetője mindig elmondja, milyen fontos lenne egy baloldali fordulat Merkel és Schäuble politikájával szemben, de közben ő maga zárja ki annak tényleges lehetőségét, hogy egy ilyen fordulat létrejöjjön. A Die Linke ahelyett, hogy baloldali kormányzati felelősséget akarna vállalni, inkább az AfD-vel harcol azért, hogy kit választ a kiábrándult, mindenellenes underclass. Wagenknecht még idegen- és EU-ellenes kiszólásokat is megenged magának, ha arról van szó, hogy az AfD szavazóit akarja megszerezni. Ha a baloldal bezárja magát irreális és/vagy életveszélyes követelésekbe – ahogy azt jelenleg a brit Munkáspárt is teszi –, akkor ne csodálkozzék, ha a konzervatívok és a szélsőjobbosok lesznek egymás alternatívái. Ezt láthatjuk még élesebben Franciaországban, ahol a jelenlegi felmérések szerint a szélsőjobboldali Marine Le Pent az ultrakatolikus-neokonzervatív Francois Fillon hívhatja majd ki a második fordulóban – a baloldal pedig mehet befogott orral szavazni Fillonra.

Németországban a helyzet még nem ennyire éles. Merkel esetében például egy baloldalinak már be sem kell fognia az orrát, ha rá akar szavazni. Az AfD pedig retorikailag Merkel kihívójaként szerepel ugyan – ahogy Merkelnek is érdeke ezt az ellentétet túlfeszíteni –, de ténylegesen nincs semmi esélye a német EU-ellenes populizmusnak. Ellentétben a franciával, az osztrákkal, a hollanddal, a brittel, az olasszal, a svéddel, a lengyellel vagy a magyarral.

Merkellel számos probléma is marad. Az euróövezet válsága, az idegenellenesség növekedése, a brüsszeli elit elutasítottsága, az orosz propaganda, az ukrajnai háború. Mindezekben Merkeltől várhatunk akár pozitív válaszokat is. De az EU-n vagy akár csak a német társadalmon belüli szociális problémák kezelését hiába várja a baloldal egy kereszténydemokratától. Nem Merkel hibája azonban, hogy ezúttal a német baloldal csak a pálya széléről nézi a jövő őszi parlamenti választásokat.