Az utóbbi időszak szokatlan villongásokat hozott a román–magyar kapcsolatokban. A legemlékezetesebb megnyilvánulás kétségkívül Traian Basescu üzenete volt, amely stílusában az észak-koreai fenyegetéseket idézte. Ez betudható a parlamenti választást megelőző cirkusznak, amelynek hagyományos, sőt nélkülözhetetlen kelléke a magyarellenesség. A volt román elnök Orbán Viktornak címzett kirohanása nyomán úgy tűnik, hogy Bukarestben izzó gyűlölettel gondolnak a mostani magyar kormányzatra, pedig a románok nagyon is jól járnak a Fidesszel.
A magyar baloldali-liberális pártok sosem tudtak mit kezdeni a nemzetpolitikával. Amikor épp nem viszonyultak olyan ellenségesen a határon túli magyarsághoz, mint a kettős állampolgárságot elutasító kampány során, akkor messze eltartották maguktól a témát, és úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Ez kristálytisztán megmutatkozott 2002. december 1-jén, amikor Medgyessy Péter miniszterelnök Budapesten koccintott román kollégájával, Adrian Nastaséval Erdély elcsatolásának évfordulóján. Később sem változott az MSZP hozzáállása: a párt 2013-as évértékelőjének vendége a magyarellenes Victor Ponta volt, majd nem sokkal később a szocialista Gurmai Zita térden állva, virággal köszöntötte azt a Ion Iliescut, akire negyedszázad múltán is rávetül a marosvásárhelyi pogrom sötét árnyéka.
A Fidesz ellenzékben többé-kevésbé következetesen kiállt a kisebbségi magyarok jogaiért, és amikor a 2010-es választás után felálló Országgyűlés 97,7 százalékos többséggel elfogadta a kettős állampolgárságról szóló törvényt, úgy tűnt, új korszak kezdődik. Ezzel szemben az elmúlt hat évből a székelyzászló-ügyet és a mostani alkalmat leszámítva
nemigen tudunk olyan esetet említeni, amikor Budapest felemelte volna szavát, pedig a szomszédos országok bőven adtak rá okot a magyar intézmények elleni harctól az anyanyelvhasználat korlátozásán át az egyének megfélemlítéséig.
Idővel többen is kritikát fogalmaztak meg határon túlról, köztük Tőkés László és az idén elhunyt Tamás Aladárné. Persze senki sem állítja, hogy asztalt csapkodva kell követelni Székelyföld hatvanas években megszüntetett autonómiájának visszaállítását, ahogy az is egyértelmű, hogy a magyar kormánynak számtalan szempontot kell figyelembe vennie – Szlovákia esetében a visegrádi együttműködés sok mindent felülír –, de egyes esetekben érthetetlen a hallgatás. Még abból sem lett botrány, hogy a románok, nyilván a megbékélés jeleként, Avram Iancut választották a kolozsvári repülőtér névadójának, majd idén nemzeti hőssé avatták. Iancu volt az, akinek a vezetésével kiirtották Gyulafehérvár, Nagyenyed, Medgyes és Torda környékének magyarságát, megváltoztatva a térség etnikai összetételét.
Mindez nagyon megfelel Bukarestnek, hiszen jelzi: a hatóságok továbbra is szinte bármit megtehetnek, senki sem emel szót a sovinizmus ellen. Romániának kifejezetten jól jön, hogy mindehhez Budapest még fedezéket is biztosít, amikor Brüsszel ellen verbális szabadságharcot vív, és önként eljátssza a rosszfiú szerepét. Azért pedig kifejezetten hálásak lehetnek a román nacionalisták, hogy a Fidesz kommunikációjában az elsősorban Nyugat-Európát érintő migráció ügye hosszú ideje a magyarság sorskérdéseként jelenik meg.
###HIRDETES2###
Ma a magukat nemzeti érzelműnek valló magyarok jó része azon sopánkodik, hogy Brüsszelben több Mohamed jön világra, mint Pierre, miközben teljes lelki nyugalommal szemlélik, hogy Marosvásárhelyen több Petru születik, mint Péter –
és közben a Péterek iskolái, intézményei, közösségei folyamatos zaklatásnak vannak kitéve.
Persze ha a pillanat uralása felől vizsgáljuk a dolgot, érthető: a kisebbségi jogok, az anyanyelvhasználat, a határon túli magyar kultúra védelme nem kecsegtet könnyű sikerrel. És főleg nem hoz annyi szavazatot, mint a fantomok elleni hadakozás.
