Valaki megtalált, e-mail-címemet gondosan a címlistájára tűzte. Azóta hetente többször trendinek tetsző ajándéktippeket kapok. Mannáért manit – így tudnám lényegre törően összefoglalni az üzeneteket.
A karácsony és az újév eljövetele kivételes lehetőséget teremt arra (is), hogy olyan portékákra tegyek szert, amelyekre semmi szükségem. Ilyen az „Egy hajóban evezünk – avagy üzenet a főnöködtől” elnevezésű könyvféleség. Az elektronikus levélcímemre pottyantott, vásárlásra ösztönző zöngeményből néhány ajánló sort most ide is másolok: „ez egy 48 oldalas, velős zsebkönyv. Olyan nyelvezettel, hogy az egyszerű melós is megértse. Mindenféle mesterkéltség és modorosság nélkül, a tőlem jól megszokott stílusban írtam. Mivel már a 18 ezer példány fölött jár, tapasztalatból mondom, hogy jól bevált motivációs eszköz, és bestseller lett. Legtöbbször karácsonyra ajándékozzák meg vele a vezetők a munkatársakat, hogy végre a gagyi ajándékok helyett valami hasznosat kapjanak.” (Név és cím a szerkesztőségben.)
Ünnep van, és én nem szeretnék ünneprontó lenni. Nem kívánok a könnyen felbuggyanó szavakról, a nyelvezet sekélyességéről, az instant bölcseletek irritálóan nagy számáról, a „megszokott stílusról” hosszabban értekezni. Kerülném a gagyit, de az, mint a fenti példa mutatja, kikerülhetetlen. Olyan, mint a ködfoltos boa, amely zsákmánya szívveréséhez igazítja szorítása erejét és időtartamát.
Márpedig ünnepeink a szívünkhöz szólnak, talán sejtik ezt a bestsellerszerzők is. Habár – jegyzem meg halkan – egy írónak küldetése van/lenne. Aki ugyanis szavakat vet papírra, annak nem árt olykor eltöprengenie Márai intelmén: „Minden szavadat úgy írni le, úgy ejteni ki, hogy elbírja a világi valóság teherpróbáját is. Talán ez az írás és az élet titka. Mert hasztalan áll a szó helyén az irodalmi térfogatban, ha világi térfogatban nem bírja el a valóság légköri nyomását.”
Voltak idők, amikor író, költő, de valamirevaló újságíró sem lehetett akárki. Ahogyan „művész úr” sem. Ki kellett érdemelni a megszólítást. Mert egy ethosz igazgatott, nem a látszatvalóság. S az évközi vitákra, háborúskodásokra gyógyírt jelentett egy-egy alkotó érzékeny szava. Biztosra veszem, bárki megértette Adyt, aki mindenféle mesterkéltség és modorosság nélkül érvelt az ünnep méltósága mellett: „Kicsi gyertyák, lobogjatok föl, / Bóduljunk tömjénnek szagán! / Szép dolog ez! Így kell csinálni / Minden karácsony-éjszakán ” (Békesség ünnepén). Az Adyhoz hasonlóan megalkudni képtelen József Attila sebes lelkére úgyszintén gyógyírként hatott az ünnep. A Betlehemi királyok erre a bizonyíték. „A sok pásztor mind muzsikál ”
Juhász Gyula az érzést, ami a hétköznapok megpróbáltatásait oldja, s valamelyest feledteti, a Karácsony felé című művében fejezte ki: „Bizalmas szívvel járom a világot, / S amit az élet vágott, / Beheggesztem a sebet a szívemben, / És hiszek újra égi szeretetben, / Ilyenkor decemberben.”
Babits tanár úr pedig ünnepi írásművében rávilágított, hogy az irodalom igaz forradalmárai sosem destruktívak. „Ma már világos lehet mindenki előtt, aki munkáikat igazán ismeri, hogy ez ifjak forradalma nem a hagyományoktól való elszakadás, hanem azokhoz való visszatérés volt. Az elfelejtettet újra megtanulni: ez volt egyik fő törekvésük legjobbjaiknak. Megunták a színtelenséget, és visszahozták a régi szavakat, melyeknek finom hamva alatt nagy érzéseink múltja még parázslott. A régi parazsat bolygatták meg ők. Még Ady is, aki legintenzívebben élte át a forradalmár-hangulatokat ” – írja Az irodalom karácsonyában, 1913-ban.
Az ünnepnapok rendeltetése az lenne, hogy a tüzet élesztgessük, a parazsat kapargassuk, hogy visszataláljunk régi önmagunkhoz, s hogy a napi rutint valami maradandóra (és nem valami Amerikára) váltsuk; hogy végre mesterkéltség és modorosság nélkül merjünk szabadon ünnepelni (lélegezni). Ahogy Gárdonyi kérlelt: „Egyszerű pásztor, jöjj közelebb / Nézd csak örömmel istenedet ” (Megjegyzem, ez az isten nem az, akire a velős zsebkönyv szerzője gondol )
Ám az ünnep nem adja könnyen magát. Elvárja a manapság mindent uraló én „visszavágását”. A szembenézést – magunkkal. A szembenézést a többiekkel. Egyfajta igényességet, cseppnyi hitet is követel. Elvárja, hogy olvassunk, vagy legalább belelapozzunk néhány, a valóság légköri nyomását elbíró kötetbe. Lám, ilyenkor azon embertársaink is kutatnak a megfelelő idézet vagy aforizma után az interneten, akik amúgy egész évben semmibe veszik az írott – és az adott – szót. Az ünnep képes felemelni, de kijózanítani is. „És zsong az ének áhítatba zöngve / Csak a havas pusztán a néma csöndbe / sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony” – summázta Kosztolányi, aki a hétköznapokban fáradt nihilistának vallotta magát. Az ünnep kegyetlen is lehet. Nem tűri a sallangot, a manírt, az üres ékesszólást, a pénzszórást. Azazhogy tűri, de a kivagyi ember ilyentájt valahogy mégsem akkora császár, mint máskor.
Az ünnep – legfőképp a szenteste – érdeme, hogy csendet teremt. Az utca kiürül. (A rendszer a maga címlistáival lefagy.) A bankok bezárnak. A boltok úgyszintén. Haza kell menni. Nincs míting. Nincs kampány. Nincsenek mondvacsinált „szent” ügyek. Egyszeriben nincs kit túlkiabálni. Nincs kit legyőzni. Nincs kire lőni. Nincs mibe kapaszkodni. Csak azokba kapaszkodhatunk, akik velünk közösséget vállalnak. Ők a családtagjaink, a barátaink (ha még maradtak).
A lélek a jussát követeli. Becses szavakat. Gyerekzsivajt. Verseket. Zeneműveket. Egy-két jó filmet – és itt most nem a Reszkessetek, betörők! elmaradhatatlan ismétlésére gondolok
Hogy is írta Shakespeare az 52. szonettben? „Az ünnepnap azért kápráztat el, / Mert szürke napokból ragyog elő, / Ritkán, ahogy a nyakláncban tüzel / Itt-ott egy-egy igazi drágakő. / Ilyen szekrényem, az idő is: elrejt / És őriz, mint ruhát a ruhatár, / S kivételes üdv a kivételes perc, / Mikor, titkos kincs, egyszerre kitár ”
Minden ünnep a költészet napja is egyúttal. Ha akarom, a betűvetők diadala. Halk, csendes diadal ez. Csatatéri üdvrivalgás, kardcsörtetés nélküli idill. „Mars fegyvere rozsdás” – fogalmazott Karácsonyi ódájában tűpontosan Juhász Gyula. „Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás” – rögzítette Márai. „Szép dolog ez! Így kell csinálni” – sulykolta Ady.
De hogyan is kell? Hogyan érdemes? A recept egyszerű: Tiszta szívvel. S az elfelejtettet bármikor újra lehet tanulni. A régi szavakat mint elrejtett kincseket, érdemes szorgosan előásni. A jelenkor káprázatosnak hazudott színtelenségét felismerve az se baj, ha nevén merjük nevezni a semmit. A látszatsikert.
Szolzsenyicin szerint „a földi lét értelme nem a gyarapodásban rejlik, hanem a lélek fejlődésében”.
Szeretném hinni, hogy nem álltunk meg a fejlődésben.
A szerző kritikus, szerkesztő
###HIRDETES2###
