Valószínűleg sosem kapunk teljes bizonyossággal választ arra a kérdésre, mi lett volna, ha a XX. század közepének két nagy jelentőségű nemzetközi fejleménye, a budapesti forradalom és a szuezi intervenció nem teljesen egy időben, 1956. október végén zajlik. De annyit biztosan mondhatunk, hogy kölcsönösen hatottak egymásra, hiszen a nemzetközi politikában nincsenek elszigetelt események. A hatvanadik évforduló kapcsán ezért indokolt feltenni a kérdést: pontosan mi is történt a szuezi válságban?
Emlékezetes, hogy az 1869-ben megnyitott csatornát a franciák építették, de 1882-ben egész Egyiptom a csatornával együtt brit „protektorátus” alá került, s ez a helyzet alapvetően csak a második világháború után változott meg. 1954-ben az arab világ egyesítését zászlajára tűző Gamal Abdel Nasszer ezredes vette át az ország irányítását. Az új vezetés a szovjet blokk irányában tájékozódott, és Csehszlovákiától vásárolt fegyvereket 1955-ben. A Nyugat válasza nem maradt el: amikor Kairó a Níluson tervezett grandiózus gát felépítéséhez hitelt kért a Világbanktól, elutasították. Ezután hangzott el 1956. július 26-án a nevezetes alexandriai beszéd, amelyben Nasszer elnök bejelentette a csatorna államosítását, azzal érvelve, hogy ebből finanszírozzák majd az Asszuánnál tervezett gát költségeit.
Ugyanennek a napnak az estéjén Anthony Eden brit miniszterelnök Downing Street-i rezidenciáján vacsorázott Irak királyával. 1960-ban megjelentetett memoárjából pontosan kirajzolódik, hogy e hír nemcsak megdöbbentette őt, hanem szinte azonnal megérlelte benne a fegyveres visszavágás szándékát is. Bár valamennyire meg lehet érteni a heves reakciót, hiszen Nagy-Britannia olajellátásának több mint a fele a Szuezi-csatornán keresztül érkezett, s egy ellenséges kormány ezt az utat bármikor lezárhatta, nehéz volt elvitatni Egyiptom jogát e lépésre. A brit kormányfő mégis egyszerűen „lopásnak” minősítette az államosítást, és helyzetértékelésén az sem változtatott, hogy Nasszer kártalanítást is ígért. Eden, aki Churchill világháborús kormányának külügyminisztereként vívott ki magának nemzetközi tekintélyt, és 1955-ben vette át a szigetország irányítását, a harmincas éveket párhuzamba állította az ötvenesekkel, és az egyiptomi vezetőben totalitárius diktátort, egy Hitlert vagy Mussolinit látott. Parlamenti és rádióbeszédeiben egyaránt azt hangoztatta, hogy az ilyen diktátoroknak semmilyen engedményt sem lehet tenni. Magatartása azok attitűdjét tükrözte, akik addig szinte tehetetlenül szemlélték a brit birodalom szétesését – s most minden haragjukat Nasszerre zúdították.
Egyiptom ellen tervezett fellépéséhez Eden készséges partnerre talált Franciaországban, amely már jó ideje elkeseredett harcot vívott az algériai felkelőkkel, akiket Kairó folyamatosan segített pénzzel és fegyverrel. Washington viszont nagy csalódást okozott a briteknek. Eden maga is osztotta Churchill azon meggyőződését, miszerint az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát „különleges kapcsolat” fűzi össze, de számításaiban figyelmen kívül hagyta azt a lényeges körülményt, hogy az amerikaiaknak a legkevésbé sem áll érdekükben az egykori közel-keleti brit pozíciók restaurálása. John Foster Dulles külügyminiszter kezdettől fogva óvatosságra intette Londont és Párizst, Eden mégis azt állította, hogy Eisenhower elnök álláspontja sokáig kifejezetten megtévesztő volt – azt a látszatot keltette, hogy ha nem is lelkesedik a katonai megoldásért, kiáll Nagy-Britannia mellett. Nem így történt.
Augusztus 16-ra konferenciára hívták össze Londonba azon országok képviselőit, amelyek a legtöbbet használták a csatornát. A résztvevők többsége, 18 állam augusztus 23-án megszavazta azt a javaslatot, hogy egy nemzetközi hatóságot állítsanak fel a csatorna igazgatására. Eden sugalmazására Robert Menziest, Ausztrália épp Európában tartózkodó miniszterelnökét bízták meg azzal, hogy az indítványt átnyújtsa Nasszernek. Ezt az egyiptomi vezető a várakozásoknak megfelelően elutasította, és nem kért abból a megoldásból sem, amelyet az amerikai külügyminiszter dolgozott ki, a csatornahasználók klubjának megalakítását kezdeményezve. Szeptember 23-án London és Párizs az ENSZ-hez fordult, de Dulles ebben sem támogatta őket, mondván, hogy nem tud azonosulni a gyarmatosító törekvésekkel.
A franciákkal viszont már július végétől megindultak a tárgyalások a katonai együttműködés lehetőségeiről. Szeptember végén Párizs a terveibe Izraelt is bevonta, amelyet 1948-as megalakulása óta fenyegetett Egyiptom. A fordulópontot Maurice Challe október 14-én Edennél tett látogatása jelentette: a francia tábornok ekkor terjesztette elő később meg is valósított tervét. Azzal számolt, hogy első lépésként Izrael a Sínai-félszigeten keresztül megtámadja Egyiptomot, majd a két nyugat-európai hatalom mindkét felet tűzszünetre szólítja fel, azzal a követeléssel, hogy tegyék lehetővé brit és francia egységek benyomulását a csatorna térségébe „a harcban álló felek szétválasztásának céljából”. Edennek rögtön megtetszett Challe elképzelése, s már október 16-án Párizsba utazott, hogy Guy Mollet francia kormányfővel és Christian Pineau külügyminiszterrel egyeztessen. Meg is állapodtak. Mose Dajan tábornok emlékiratából kitűnik, hogy Eden mennyire ragaszkodott ahhoz, hogy a nemzetközi közvélemény előtt ne agresszornak, hanem a „rend helyreállítójának” látszódjon majd.
A tárgyalásokba sem a londoni, sem a párizsi kormány tagjait nem vonták be, s a legszigorúbb titoktartással dolgozták ki a részleteket október 22. és 24. között. A helyszín egy félreeső, a világháborús években az ellenállók által használt villaépület volt Párizs egyik külvárosában, Sévres-ben. A szupertitkos találkozón izraeli részről Ben-Gurion miniszterelnök és Dajan vezérkari főnök vett részt, francia részről Mollet és Pineau, Eden viszont félt a lelepleződéstől, ezért az összeesküvés iránt kevéssé lelkesedő külügyminiszterét, Selwyn Lloydot küldte maga helyett. Izrael leginkább a Szovjetuniótól vásárolt egyiptomi repülőgépektől tartott; ezek kiiktatását a franciánál erősebb brit légierőtől várta. A tervet október 24-én véglegesítették. (Érdemes megjegyezni, hogy az a gyakori – és logikus – felvetés, miszerint a magyar forradalom miatt, a Szovjetunió „lekötöttségét” látva előrehozták az intervenció kezdetét, a nyilvánosságra került források fényében nem igazolható: az izraeli akció időpontját már október 22-én október 29-ben jelölték meg.)
E sorsfordító tárgyalásokról Eden egy szót sem szól a memoárjában. Ragaszkodott ahhoz, hogy írásos feljegyzések ne készüljenek, s amikor megtudta, hogy Sévres-ben a megbízottja aláírt egy dokumentumot, elégettette, és a franciákat is felszólította a náluk levő példány megsemmisítésére. Erre ők ugyan nemet mondtak, de a papírokat úgy eldugták, hogy a mai napig sem kerültek elő, csak az izraelieknél levő példány vált hozzáférhetővé. Eden a haláláig ragaszkodott ahhoz, hogy semmilyen előzetes egyeztetés nem történt, s Mollet is minden anyagot zároltatott Franciaországban.
A hadműveletek lényegében a sévres-i tervek szerint alakultak. Október 29-én az izraeli csapatok sikeres támadásba kezdtek, majd 30-án megérkezett a brit–francia ultimátum, amely mindkét felet felszólította, hogy a csatornától számított tíz mérföldre vonják vissza egységeiket. Az előzetes számítás beigazolódott: ezt Tel-Aviv elfogadta, Kairó viszont nem. Október 31-én a Muskétás hadművelet keretében megkezdődött a repülőterek bombázása, és Máltáról elindult az inváziós flotta. November 5-én az ejtőernyősök támadásba lendültek Port-Szaídnál, 6-án pedig partra szálltak. A kikötővárost elfoglalva az intervenciós csapatok elindultak délnek, Szuez felé.
A katonailag gördülékenyen zajló akció azonban súlyos politikai kudarccá vált. November 6-án reggel Eisenhower tizenkét órás ultimátumot adott Edennek a hadműveletek leállítására, s ezt ő elfogadta anélkül, hogy a franciákkal egyeztetett volna. Aznap délután öt órakor az intervenciós csapatok brit főparancsnoka utasítást kapott, hogy éjféltől szüntessen be minden harci tevékenységet. Mi vezethetett e drámai fordulathoz?
Anthony Eden kiemeli a memoárjában, hogy Bulganyin szovjet miniszterelnök november 5-én atombombával fenyegette meg Nagy-Britanniát, és utal arra, hogy az intervenció csillagászati költségei gazdasági katasztrófával fenyegették az államkincstárat. (Washington pedig támadást indított a font ellen.) Végül mégis azt az abszurd magyarázatot adja döntésére, hogy a hadjárat tulajdonképpen már elérte célját – noha még épp hogy csak eljutottak a csatorna északi részéig. A valódi ok természetesen az volt, hogy a támadók teljesen elszigetelődtek a nemzetközi színtéren, az ENSZ-ben az Egyesült Államok is ellenük szavazott – együtt a Szovjetunióval.
A franciákat megdöbbentette, hogy az idegileg is megroppanó brit miniszterelnök egyoldalúan leállította a hadműveletet – ezt cserbenhagyásként értékelték. (S megnőtt a szemükben a kontinentális együttműködés fontossága.) 1956 karácsonyára az összes brit és francia katonát kivonták a csatorna térségéből, 1957. január 9-én pedig Eden lemondott. Felelősségét sohasem ismerte el. Még a memoárjában sem nézett szembe azzal, hogy ha akaratlanul is, a szuezi intervenció hivatkozási alapként szolgált a Szovjetunió magyarországi beavatkozásához, s így a szellemes angol író, Noel Barber szavaival „politikai ajándék” volt Hruscsov számára.
