Trump kereskedelmi háborúja: taktika vagy reális veszély?

A fenyegetések valójában induló alkupozíciók.

Nem a szabadkereskedelmi egyezményekkel van baj

Az elnökválasztási küzdelemben aránytalanul nagy figyelmet kaptak a szabadkereskedelmi egyezmények, amelyeknél lámpással sem lehet jobb populista bűnbakot találni Amerika foglalkoztatási és munkabérgondjaira. Ráadásul rajtuk keresztül jól el lehet verni a port a korábbi „inkompetens” kormányokon, amelyek rossz kereskedelmi egyezményeket kötöttek Amerika számára. Trump valósággal élvezkedett az ilyen vádakban: „A szabadkereskedelmi egyezmények rosszak, a NAFTA pedig egyenesen szörnyű. Amikor elnök leszek, vagy újratárgyaljuk őket, vagy kilépünk belőlük.”

Ez a kiváló hatásvadászó retorika köszönőviszonyban sincs a valósággal. A Washington által eddig megkötött húsz szabadkereskedelmi egyezmény ugyanis megdöbbentően kis szerepet játszik Amerika toronymagas kereskedelmimérleg-hiányában, amely már a GDP négy százalékára rúg, és állások millióinak elvesztésével jár. Trump hallgat arról, hogy Amerikának valójában azokkal az országokkal vannak súlyos mérlegzavarai, amelyekkel nincs szabadkereskedelmi paktuma: mindössze három partner – Kína, Németország és Japán – adja a teljes kereskedelmimérleg-deficit háromnegyedét.

Mint politikailag inkorrekt dologról, Trump soha nem beszél a kereskedelmi deficit valódi, mélyebb okairól. Az egyik a műszaki fejlődés (automatizálás), amely jócskán megtizedeli a hagyományos feldolgozóipari munkahelyeket. A másik ok Amerika romló versenyképessége olyan ágazatokban (közlekedési eszközök, számítógépek stb.), amelyekben régebben az USA egyértelműen világvezető volt. Az elmúlt húsz évben visszaesett Amerika súlya a világexportban; mára Kína mögé került.

Sokan félnek attól, hogy az új amerikai elnök kereskedelmi háborút zúdít majd a világra, Kínával a célkeresztben. Trump már a választási kampányban kijelentette, hogy emiatt fölösleges tőle félni, mert „a kereskedelmi háború már javában folyik Amerika ellen, de vesztésre állunk, Kína valósággal megerőszakol bennünket”. Úton-útfélen szóvá teszi, hogy Kína felelős az amerikai kereskedelmi deficit közel feléért, amely több mint négymillió amerikai ipari állás elvesztésével jár. Olyan fegyverek bevetésével vádolja Pekinget, mint a valutamanipuláció (a jüan mesterségesen alacsony tartott árfolyama), a nyílt és burkolt exportszubvenciók, az import adminisztratív korlátozása és a belső kereslet tudatos visszafogása (például a devizakészlet mértéktelen felduzzasztása hazai beruházások helyett). Trump véget akar vetni ezeknek a merkantilista technikáknak, többek között magas büntetővámok kivetésével és a valutamanipuláció megszüntetésével.

Fenyegetés mint alkupozíció

Mennyire kell készpénznek venni ezeket a Pekingnek címzett vaskos fenyegetéseket? Ismert tárgyalási alkutaktika a „mondj nagyot, aztán engedj!”. Ha valaki elolvassa Trump Az üzletkötés művészete című sikerkönyvét, a fenti mondásban rögvest ráismerhet Amerika új elnökére. Szinte minden külpolitikai kérdésben (NATO, kereskedelem, Irán stb.) kimutatható a fenyegetésre épülő alkuhelyzet tudatos megteremtése. Ma már – főnökük győzelmével a tarsolyukban – Trump közeli tanácsadói azt sugallják, hogy a címzett fenyegetések valójában induló alkupozíciók, amelyek a tárgyalások során módosulhatnak. A nyomásgyakorlásos taktika a NATO-nál máris gyümölcsözőnek bizonyult: Merkel kancellár elkötelezte Németországot, hogy a GDP két százalékára emeli a védelmi kiadásokat, ahogy azt Trump a tagországoktól követeli az amerikai védelmi ernyőért cserébe.

Fenyegetések ide vagy oda, reálisan mi várható a világkereskedelem legfontosabb kínai–amerikai relációjában? Trump számára egy olyan Kína lesz a legkeményebb dió, amellyel a kölcsönös gazdasági függőség bonyolult rendszere köti össze. Az ő tipikusan „nullaösszegű” mentalitása – amit valaki nyer, a másik elveszti – ebben a helyzetben nem fog működni, mivel Kína hatásos válaszokat tud adni Washington lépéseire. A totális kereskedelmi háború kizárható, mivel az „mindkét országot tönkretenné”, ahogy erre Henry Kissinger is figyelmeztet. Egy ilyen háborúnak sok amerikai áldozata is lenne. Például az Apple amerikai vállalatóriás, amelynek olyan alaptermékeit, mint az iPhone és az iPad, Kínában szerelik össze, felerészben ott előállított alkatrészekből, és onnan exportálják a világ minden országába, köztük Amerikába.

Borítékolhatóan Washington továbbra sem fogja elismerni Kínát „működő piacgazdaságnak”, arra hivatkozva, hogy a kínai vállalatok jelentős állami támogatásban részesülnek, az alacsony exportárakat pedig nem a kereslet és kínálat törvényei alakítják. A Peking által hőn vágyott piacgazdasági státusra azért sem számíthat Peking, mert a kínai gazdaság lelassulása miatt több iparágban (például acélipar) az exportra szánt gyártási többletkapacitás jelentősen tovább nőtt, ami még jobban ösztönzi a kínai exportőröket a tisztességtelen kereskedelmi versenypraktikákra. Ezért Trump alatt valóságos konjunktúrája várható a kínai cégek elleni dömpingellenes eljárásoknak és szankcióknak. Általános vélemény itt Washingtonban, hogy e téren Obama túlzottan puha volt Kínával szemben.

Biztonsággal kizárható a magas büntetővámok általános alkalmazása az Amerikába irányuló kínai export teljes színskáláján, mivel a vámokkal megfejelt magasabb fogyasztói árak az amerikaiak reáljövedelmét érezhetően megnyirbálnák, miközben a gazdaság felpörgetése Trump egyik fő célja. Várhatóan komoly nyomáspont lesz az amerikai exportot fékező nem vámjellegű belső kínai korlátok lebontása vagy könnyítése.

A valutamanipuláció kérdésében Trump évtizedes fáziskésésben van. Rajta kívül ma már kevesen tartják a kínai valutát manipuláltan alulértékeltnek, mivel a jüan 2005 óta 20 százalékkal értékelődött le a dollárral szemben. A Nemzetközi Valutaalap is „egyensúlyinak”, a valós piaci állapotokat tükrözőnek tekinti a kínai valuta jelenlegi árfolyamát. A helyzet iróniája az, hogy a kereskedelmi háború fenyegetésének rémével és a dollárnak az elnökválasztás utáni továbberősödésével maga Trump fejti ki a legnagyobb leértékelő hatást a kínai valutára.