Az Európát sújtó migrációs válság új megvilágításba helyezi a leendő európai alkotmányról egykor szólt viták egyik fontos kérdését: rögzítsék-e Európa zsidó–keresztény kulturális gyökereit? A vita lényege az európai identitásról szólt. Arról, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, kinek s minek tekintjük magunkat, és a számunkra fontos értékek mellett mivel azonosulunk múltunkból, hogy a jelen és a jövő hányattatásai során kapaszkodókra leljünk. Európa szellemi állapotát mi sem jellemzi jobban, mint hogy a kulturális gyökerek kérdése szimpla vallási problémává egyszerűsödött azok számára, akik miatt elbukott az, hogy az alkotmánytervezetben akár csak egy preambulum erejéig szó essék a zsidó–keresztény örökségről.
Az, hogy Európa nagymértékben szekularizálódott és individualizálódott, nem lehet magyarázat arra, hogy hátat fordítsunk nem szekuláris és nem individualista múltunknak. Ha ilyen egyszerű lenne, a modern Európa megszületésénél bábáskodó kollektivista eszméket, a (nem bolsevista típusú) kommunizmust, a szocializmust és a belőlük kiformálódó szociáldemokráciát is meg kellene tagadni. S lám, a magyar baloldalon mégis büszkék arra is, hogy József, az ács vagy maga Jézus is baloldali volt, s még Havas Szófia, az ateista is az első kommunistát látja Jézusban
Miért ördögi gondolat hát a zsidó–keresztény kulturális gyökerek elismerése és identitásunk részévé tétele? Talán azért, mert egy politikai és ideológiai játszma része, mint a homoszexualitás bibliai igazolása is. Az, hogy Jézus és az apostolok homoerotikus közösséget alkottak, már szakállas ultraliberális dogmának számít, de magyar közegben a „feminista teológia” révén most kezdett hódításba a Biblia radikálisan önkényes értelmezése (Beszélgetés Perintfalvi Rita katolikus feminista teológussal. Magyar Narancs, 2016/14.) azért, hogy a modern kori homoszexualitást a Biblia révén is magától értetődővé és mi sem természetesebbé tegyék. Ámde kilóg a retorikai lóláb: „progresszív” a homoszexualitást abszolút támogató teológia, a melegfelvonulás Jézusnak öltözött főszereplője, aki kereszthez kötözve csókolózik férfiakkal, és „progresszív” a mindezt maximálisan elfogadó keresztény ember is, aki „nyitott”, „megértő” és „elfogadó” személyiség. És ebben a szereposztásban velük, Isten progresszív bárányaival szemben mindenféle konzervatívok és fundamentalisták állnak, akik arra sem érdemesek, hogy a progresszió legalább annyira nyitott, megértő és elfogadó legyen irántuk, hogy ne vádolja őket úton-útfélen különféle fóbiákkal. Két kereszténység, jobban mondva a kereszténység két gyökeresen eltérő felfogása látszik hát összecsapni, noha Jézus félreértelmezhetetlenül megmondta: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat.” (Máté 5,17) A „progresszív” kereszténység azonban a Biblia morális parancsainak zárójelbe tételével olyan „szeretetvallást” komponál – a kufárokat a templomból amúgy dühvel és erőszakkal kiűző – Jézus köré, amely egyre inkább emlékeztet a hatvanas évek hippimozgalmának szeretetkultúrájára.