A másik oldalon ott van, hogy egy felmérés szerint immár a nem éppen oroszbarátságáról elhíresült republikánus tábor 37 százaléka szimpatizál Putyinnal, s a közeledés érdekében bizonyos feltételek mellett a Krím elismerését és a szankciók feloldását is elképzelhetőnek tartó Henry Kissinger mögé mértékadó körökben is egyre többen sorakoznak fel. Az is az orosz–amerikai kapcsolatok normalizálódását segítheti, hogy Trump szakítani akar a közelmúlt messianisztikus, világcsendőri szerepfelfogásával, s e Woodrow Wilsonig, a XX. század elejéig visszavezethető politikával szemben a 7. elnökkel, Andrew Jacksonnal kezdődő, mindenekelőtt a belső problémákra koncentráló, a nacionalizmust és a protekcionizmust kidomborító, Amerikát így erősítő hagyományhoz nyúl vissza. Persze jogosan vetődik fel a kérdés, hogy a bezárkózás klasszikus politikája járható út-e a XXI. században.
Moszkva és Washington viszonyának alakulását ennek ellenére nagy eséllyel az amerikai belpolitika és a gazdaság helyzete határozza majd meg. A szénhidrogének bányászatának korlátozását feloldó, a remények szerint munkahelyek millióit teremtő rendelet például az olaj árának lenyomásával szembemegy Moszkva érdekeivel, mint ahogy a hazai piac védelme érdekében teendő, Kínával a feszültséget növelő lépések is zavart okozhatnak az orosz–amerikai viszonyban. A hasonló logikát követő nagyszabású, a rakétavédelmi rendszerre és az iráni kapcsolatokra is kiható hadiipari terveknek sem örülhetnek a Kremlben, s akkor még nem beszéltünk arról, hogy a nagy ívű gazdaságélénkítő intézkedések akadozása esetén a figyelmet a külpolitikai aktivitás terelheti el. A sort még folytathatnánk, de legyünk optimisták. Az orosz–amerikai közeledés ugyanis a világ érdeke is, a mostani kedvező légkör, egy biztató hangulatú telefonbeszélgetés azonban még nem szédíthet el senkit.
