Mégis sokkal érdekesebb a múlt látszólagos feltámadása a „jelölők” személyén keresztül. Van a magyar közélet baloldali térfelén egy, elsősorban a korábbi SZDSZ holdudvarát adó „aláíró társaság”, akik mindig mindent alákörmölnek, amit elébük raknak elvbarátaik. Ők azok a Bitó László szemészorvos, író lakásában kéthavonta összegyűlő körülbelül száz (szép nagy lakás, na!) meghívott balliberális művész, értelmiségi, akik a baloldal királycsinálóiként léptek fel a rendszerváltás óta. Ezúttal is az ő körük volt a magja azoknak a személyeknek, akik Majtényi Lászlót ajánlották az ország első emberének posztjára. Egy dolgot felejtettek el ezek a sokszorosan elhasznált figurák, hogy már nem 2010 előtt vagyunk, hála istennek nincs már SZDSZ, MSZP is alig, az ő véleményükre pedig már senki sem kíváncsi. Elmúlt már az az idő, amikor Heller Ágnes határozta meg az aktuális divatot. Göncz Kinga frizuráját sem kócolja már a brüsszeli szél. A még mindig hüledezésre okot adó tavalyi nemzetközi politikai földmozgások arra taníthatták meg a nyugati világot, hogy a magukat elitnek kikiáltó elitek ideje, véglegesen vagy átmenetileg, nem tudhatjuk, de lejárt.
Különösen így van ez Magyarországon, ahol a Bitó-szalon-féle háttérszobás királycsinálásnak a minimális legitimációja sincs meg. Mindenkinek lehet persze politikai véleménye, minél többünknek van, annál jobb. Virágozzék minden virág, minél többen aktivistáskodjanak, ellenőrizzék a hatalmat, bárki legyen is kormányon, ez csak jót tesz a demokráciának. Ám az elit- és a kiválasztottságtudatnak, a magaslatokból való kinyilatkoztatásoknak, az „én tekintélyes magyar polgár vagyok” kivagyiságának ideje lejárt, sírba szállt a nyomasztó emlékű Szabad Demokraták Szövetségével együtt. Nehéz lesz megszokniuk, de Heller Ágneséknek is át kell programozniuk magukat arra, hogy aki közülük való, az is csak egy-egy magyar állampolgár a tízmillióból. Nem kevesebb, de nem is több.
