Nem egyszerű optimizmustól és derűtől sugárzó jegyzetet írni 2017 első napján úgy, hogy a reggeli híradók sem boldogan szilveszterező embereket mutatnak, hanem egy újabb borzalmas terrortámadás részleteit. Isztambulban ugyanis alig másfél óra telt el az új esztendőből, amikor egy Mikulás-ruhába öltözött merénylő előbb egy népszerű klub biztonsági személyzetét lőtte le, majd feltehetően gépkarabélyból tüzelni kezdett az évbúcsúztató parti vendégeire. A menekülő emberek egymás testén taposva próbáltak kijutni a szórakozóhelyről, sokan a tengerbe vetették magukat. E sorok írásának idején már harminckilenc halottról és közel hetven sebesültről tudunk, és a török belügyminisztérium jelentése szerint a halálos áldozatok között tizenöt külföldi van. Elgondolkodtató, hogy az év utolsó napján a török biztonsági erők egy különleges akció során őrizetbe vették az Iszlám Állam nevű terrorszervezet nyolc tagját, azzal gyanúsítva őket, hogy merényletekre készültek szilveszter éjszakáján. Ezek szerint nem sikerült mindenkit időben ártalmatlanítani.
Terrorral indult tehát az új év, gyorsan rácáfolva arra a várakozásra, hogy kevesebb erőszakot és több boldog pillanatot hozó időszak köszönt a világra. Sokan érdekeltek abban, hogy félelemben éljünk, és ne érezzük magunkat biztonságban sehol. 2016 legsúlyosabb öröksége ez: lám, a baj megtörténhet szilveszteri buliban, karácsonyi vásárban, koncerten, kávézóban, békés tengerparton, de akár egy mise alatt a templomban is. Mindezek ellenére nem lehet, nem szabad rettegésben élnünk, és ez nem puszta kincstári optimizmus – hitem szerint az élet erősebb a legsúlyosabb borzalmaknál is. Én ezt egy megrázó, ugyanakkor egy életre reményt adó esemény során láthattam meg a saját szememmel.
Nyolc esztendővel ezelőtt, 2009 januárjában Egyiptomban voltam a Baptista Szeretetszolgálat orvosaival. A Gázai övezet határát hermetikusan lezárta az egyiptomi hadsereg – odaát bombák potyogtak szakadatlanul, civilek ezreit ölve meg. Néhány súlyosan sebesült csodával határos módon átjutott a határon, köztük egy palesztin férfi, akit számtalan trauma ért. A kisebb sérüléseit ellátták, a helyzetét stabilizálták, és az életmentő műtétre, a koponyacsontja alatt kialakult vérömleny kezelésére a kairói Nasszer Kórházban került sor. Egy magyar sebész és egy aneszteziológus segített Egyiptom leghíresebb agysebészének az operáció során, és a kórház túlbuzgó ügyintézője engem is egy kalap alá vett a Baptista Szeretetszolgálat orvosaival, ezért elküldött beöltözni. Meglepetésemben elfelejtettem tiltakozni, így pár perc múlva hófehér papucsban, vadonatúj, zöld orvosi nadrágban és felsőben, fejemen fehér sapkával és steril maszkban megszeppenve ott álltam a műtőben a kopaszra borotvált fejű páciens mellett. Varga Éva aneszteziológus, amikor ráért, halkan elmondta nekem, hogy éppen mi történik, és a beteg életfunkcióit jelző monitor adatait is elemezte. Élet és halál határán lebegett a páciens, amikor felnyitották a koponyáját – korábban egy hatalmas ütés érte a fejét, és a kialakult vérömleny mélyen benyomta az agyát.
Az orvosok milliméterről milliméterre haladtak a seb felszámolásával, kiszívták az alvadt vért, és kiderült, hogy félelmeikkel ellentétben az ütéstől nem sérült meg az agyszövet. A halvány rózsaszín agyvelő, ahogy érzékelte a nyomás megszűnését, szabad szemmel is jól látható lassú mozgással foglalta vissza a neki járó területet, és közben a monitoron az életfunkciót jelző számok sorra tértek vissza a normalitás határai közé. A műtét végére a beteg magához tért, és kinyitotta a szemét. Döbbenetes, felemelő élmény volt, olyan, mint egy varázslat: az élni akarás győzelme a pusztítás felett. Azóta – többnyire logisztikai okokból, mert a magyar utasítások nyomán hamarabb megtaláltam a szükséges orvosi eszközöket a ládáinkban, mint az angolul gyengén beszélő helyi egészségügyi asszisztencia – már több operáción részt vettem a válságövezetekben. Fejeztek be műtétet az okostelefonom fényénél Dél-Szudánban, ahol elvették a villanyt az operáció idején; láttam sok borzalmat és számtalan csodát. Ezek az utak arra is tökéletesen alkalmasak, hogy visszarángassanak engem a földre, újra megtanítva örülni a kis dolgoknak is: hogy egészséges vagyok, élnek a szeretteim, van mit enni, és meleg van a lakásban, ahol élek.
Meg kell tanulnunk megélni minden pillanatot, és örülni annak, ami már a miénk. Nem tudni, mit hoz a jövő, de a rettegés helyett jobb stratégiának tűnik örülni minden egyes momentumnak, amelyet szeretetben tölthetünk. És ha végképp eluralkodik rajtunk a reménytelenség, jó tudni, hogy az életösztön mindennél erősebb, az ember még a legmostohább körülmények között is a túlélésre van beprogramozva. És persze ne feledjük azt sem: minden problémánk és bajunk ellenére mi a világ szerencsésebbik felén élünk, még ha néha nehéz is ezt elhinni.
