Kísérteties hasonlóságot lehet felfedezni Románia jelenlegi és közel egy évtizeddel ezelőtti gazdasági helyzete, illetve költségvetési politikája között. Az ország gazdasága 2008-ban ténylegesen dübörgött, a hazai össztermék hétszázalékos gyarapodása a legnagyobbak közé tartozott az EU-tagállamok körében. Noha a gazdasági világválság jelei egyértelműen megmutatkoztak, az év végi parlamenti választásokra készülődő bukaresti politikai osztály euforikus kampányhangulatában nem volt hajlandó tudomást venni a külvilág felől érkező figyelmeztetésekről. „Bennünket nem fog számottevően befolyásolni a válság” – nyugtatgatta a kedélyeket Traian Basescu akkori államfő, míg Calin Popescu Tariceanu miniszterelnök jellemző módon úgy kommentálta az amerikai jelzáloghitel-krízist: „jó dolog”, ha a tengerentúlon csökkennek az ingatlanárak, mert így a romániai vásárlók számára is elérhetővé válnak. A választási kampányban a parlament a pedagógusok számára ötvenszázalékos béremelést előíró törvényt szavazott meg, holott sokan figyelmeztettek, hogy az intézkedésre nincs költségvetési fedezet.
Nem is alkalmazták soha a jogszabályt. Ugyanis 2009-ben Romániában is beütött a krach, a nemzetközi pénzintézetek sugallatára foganatosított megszorítások keretében pedig 19-ről 24 százalékra emelték az áfát, és 25 százalékkal lefaragták a közalkalmazottak bérét – köztük a pedagógusokét, akiknek korábban még tetemes fizetésemelést ígértek. Hét évnek kellett eltelnie, amíg Bukarest visszafizette a nemzetközi hitelintézetektől pénzügyi mentőöv gyanánt felvett húszmilliárd eurós hitel nagyobbik részét. És az országnak sikerült talpra állnia, a gazdaság ismét felpörgött – olyannyira, hogy a még nem végleges adatok szerint tavaly a román GDP gyarapodott a legnagyobb, ötszázalékos arányban az EU-ban.
Ezt a viszonylagos stabilitást látva újfent felbátorodtak a bukaresti kormányzati illetékesek. A tavaly decemberi parlamenti választások nyomán összeállt balliberális koalíció és a Sorin Grindeanu irányításával január elején hivatalba lépett kabinet máris nekilátott megvalósítani a kampány során tett, adólefaragáson és béremelésen alapuló ígéreteket. Amelyekkel elsősorban nem az a baj, hogy elrugaszkodottak volnának, hanem az, hogy a gyakorlatba ültetésükre nemigen mutatkozik fedezet az ország költségvetésében.
A minimálbér 16 százalékos, 1450 lejre (96 ezer forint) történő emelésének szükségességével a munkáltatók és a szakszervezetek is egyetértenek, és azt sem vitatja senki, hogy a sok esetben a minimálbér alatt kereső közalkalmazottak esetében is indokolt a húszszázalékos béremelés. A romániai egészségügyi dolgozók is köztudottan alulfizetettek – egy rezidens orvos kevesebb mint 300 eurós fizetéssel kénytelen nekivágni a pályának. Elsősorban ez az oka a szakemberek elvándorlásának, amely immár riasztó méreteket öltött: az ország 2007-es EU-csatlakozása óta több mint húszezer orvos vállalt munkát külföldön, ami miatt akut orvoshiány alakult ki Romániában. Nos, az új román kormány azt tervezi, hogy 2018-tól egy rezidens orvos bruttó fizetését 1200, míg egy többéves praxissal bíró szakorvosét 3000 euróra emeli, az egészségügyi asszisztensek jövedelmét pedig megduplázza. Mondani sem kell, egy ekkora horderejű intézkedés alapvetően hozzájárulna az orvoselvándorlás fékezéséhez, ám senki sem tudta eddig megmondani, miből lesz erre pénz, amikor a gazdaságilag aktív népesség aránya rohamosan fogy, s emiatt szakértők szerint csupán idő kérdése, hogy mikor dől össze az egészség- és társadalombiztosítási ellátórendszer.
Szép – és főleg égetően szükséges – vállalás Bukarest részéről, hogy a következő négy évben mintegy 15 milliárd eurót szán autópálya-építésre, amelynek keretében befejeznék az észak- és dél-erdélyi sztrádát egyaránt. A romániai infrastruktúrahálózat (e téren még Bulgária is jobban áll északi szomszédjánál) korszerűsítésére és bővítésére nagy szükség lenne, hiszen rengetegszer bebizonyosodott, hogy a külföldi befektetők emiatt kerülték el az országot. Csakhogy miközben az 1989-es rendszerváltás óta mindössze 700 kilométer autópályát sikerült átadni a forgalomnak, az eddigi építkezési iram ismeretében erősen kétséges, hogy egyetlen kormányzati ciklus alatt sikerülne megkétszerezni a jelenlegi sztrádahálózat hosszát.
Romániát tehát ismét az a veszély fenyegeti, hogy tovább nyújtózkodik, mint ameddig a takarója ér, látványos gazdasági növekedése ugyanis nem befektetésekre, hanem a fogyasztásra épül. Közben jogos az állampolgárok elvárása is, akik szeretnék, ha a gazdaság gyarapodását a pénztárcájuk is megérezné. Nagy kérdés, sikerülhet-e ezúttal a nagy mutatvány: az egyensúly megteremtése a politikai ígéretek, a társadalmi igények és a költségvetési mozgástér behatároltsága között.
