A „szuverén nemzetállamok Európájában” hívő jelölt lett a republikánus (LR) mozgalom elnökjelöltje, s ezzel a francia köztársasági elnöki poszt – mai helyzet szerint – legfőbb várományosa. Hasonló megállapítások, elemzések tucatjait olvashattuk Francois Fillon novemberi előválasztási győzelme után; arról viszont kevesebbet hallani, a magyar sajtóban legalábbis, hogy ez a szuverenizmus nem direkt unióellenességet, sokkal inkább egy árnyalt pozíciót takar.
Közismert, hogy Francois Fillon bizonyos szempontból megnyirbálná a közös uniós intézményrendszer szeretett-gyűlölt szimbólumának, az Európai Bizottságnak a mozgásterét, elvárva, hogy a testület célratörőbben foglalkozzon a Fillon által közös, nagy európai ügyeknek tartott témákkal. Fillon vezetése alatt Franciaország tehát – a kereszténydemokrata hagyományokkal párhuzamosan – nagyobb hangsúlyt helyezne a szubszidiaritás elvére, s egy olyan nemzetállami alapokon nyugvó, egyúttal politikai Európában gondolkozna, amely – mint írja – képes az emberek önkéntes csatlakozását kiváltani, és ezáltal a populizmus, ha tetszik, az euroszkepticizmus ellen fellépni. Az elgondolás természetesen abból a teljesen racionális felismerésből fakad, hogy az európai projekt hosszú távon nehezen lesz fenntartható a polgárok direkt politikai támogatása nélkül.
Mint azt a republikánus elnökjelölt az Európa-programja – minden bizonnyal később még kiegészítendő – vázlatában jelzi, Európa nem vallás, hanem eszköz. Értsd: ahhoz, hogy Franciaország megőrizze befolyását. Ez messzemenően illik a francia külpolitikai hagyományokba Charles de Gaulle-on át Jacques Chiracig bezárólag. Fillon ismét az európai építkezés motorjává tenné Franciaországot, ami természetesen a passzívnak tűnő Hollande-korszak látványos ellentételezését jelenti. Ezért nem kell meglepődnünk azon, hogy az elnökjelölt fejében számos olyan szakpolitika létezik, amelynél a francia érdek nemhogy a kevesebb, hanem éppen a „több Európa” felé mutat.
Nézzük például az eurózóna politikai irányítását, amelyet kiemelne a mostani intézményrendszerből, átadná az állam- és kormányfőknek, még külön eurózóna-főtitkárságot is létrehozna. Ráadásul az eurót a dollárral egyenértékű nemzetközi tartalékvalutaként képzeli el, a szuverenisták által oly sokszor kritizált Európai Központi Bankot pedig átfogó gazdaságstratégia megvalósítójaként látja. Az átfogó gazdasági együttműködés vége pedig a legkevésbé sem szuverenista dolog volna: Fillon végső célja ugyanis a fiskális unió megvalósulása, ideértve az államadósságok mutualizálását (kölcsönösségi irányelvek alkalmazása – a szerk.), leegyszerűsítve az eurókötvények bevezetését. Vagyis bizonyos esetekben Fillon számára már nem is a francia, hanem egyenesen a közös európai szuverenitás a kérdés – elsősorban Kínával és az Egyesült Államokkal szemben. A baloldali és zöldpárti olvasóknak különösen érdekes programpont lehet, hogy miközben Fillon elutasítja a transzatlanti kereskedelmi egyezmény, a TTIP aláírását, határozottan követeli, hogy 1. a környezeti és szociális szabályokat az unió az importtermékek esetében is érvényesítse, 2. az Egyesült Államok, Kína és az EU egymás közbeszerzési piacaihoz csak kölcsönösségi alapon férhessenek hozzá.