Hogy miért hozakodtam elő ezekkel a magánügyeknek látszó, hétköznapi történetekkel? Mert ezek nem kirívó esetek. Így élünk, ez az általánosan jellemző stílus. Vannak még oázisok persze, de a lejtmenet érzékelhető. A munkakedv takaréklángon pislákol, a kompetenciáról nem is beszélve. A hozzá nem értést már nem is divat palástolni. A korszellem a minőségi munkának nem kedvez.
A korszerű tudásnál, a munka iránti alázatnál fontosabb a látszattevékenység. Néhány üres, de jól hangzó, csöpp anglicizmussal megbolondított mondat megfelelő helyen történő felköhintése. A mindent elfedő excel-táblák „értő” alkalmazása. A kőbunkók hangos kiátkozása. A felelősség hárítása éjjel-nappal. Hablatymarketing.
A megúszósdi össznépi sportág lett, a fúrás-faragás egyenesen hungarikum. A jó munkát itthon alig-alig tekintik értéknek. Amikor a lesújtó eredményt hozó PISA-tesztről hallunk, meg arról, hogy a diákok szövegértése és természettudományos ismeretei vészesen csökkennek, nem árt, ha erre a sajátos környezetre is gondolunk. Amikor a GKI Gazdaságkutató Zrt. felmérését böngésszük, ugyanezzel szembesülünk. A dolgozat szerint „a hazai cégek több mint 80 százaléka számolt be arról, hogy hiányt szenved szakmunkásokból, de minden ötödik esetben a diplomások megtalálása is gondot jelent”. A cégek harmada segéd-, illetve betanított munkást keres. Tizedüknél egyáltalán megfelelő képzettségű vezetőre vadásznak.
Árulkodó az utóbbi mondat. Miközben díszdoktorokkal, HR-szaktudorokkal és más agytrösztökkel tele a padlás, a megfelelő szaktudású, felkészült és emberileg sem hitvány vezetőket lámpással keresik. Egy valamirevaló vezető kompromisszumkész, de nem tart a konfliktusoktól sem. Ha például a kereskedelemben szorgoskodik, ügyel a részletekre, kiokosítja a (trendi) alkalmazottakat, hogyan illik beszélni a vásárlóval. Ha nem megy, ők mennek, s nem a vevő. Mert fejétől bűzlik a hal.
