Fejétől a hal

Az élet bármely területére tévedünk, hiánycikk a hozzáértés, az alázat. Csak a mellény XXXL-es.

Kedvesen köszönök, még bólintok is, mindhiába. A trendi lány egy trendi sráccal éppen arról bájcseveg, miért olyan „kőbunkó” egy közös ismerősük. A bolt amúgy kong. Zakót keresek, de csak M-es méretű akad, én meg nagyobbra nőttem, hát tudakolom, nincs-e egy rám szabottabb ruhadarab. A válasz tömör: csak az van, amit ott látsz.

Azért nem adom fel. Toporgok kicsit. Elsasszézok jobbra, öt lépés előre, kettő hátra, s öt fogassal arrébb, mit tesz isten, ott a nekem való ruhanemű. Szóvá teszem. A srác visszaszól, hogy akkor jó, és folytatja a sületlenségeit. Én meg gondolok egyet, s otthagyom a fenébe. Azért elköszönök. Hiába.

Két nappal később, egy másik, zsúfoltabb helyen, ahol előre köszön az eladó kisasszony, véletlenül újra ráakadok a kurrens holmira. A méretemben három-négy is előtűnik. Ziccerhelyzet. Felpróbálom, és indulok is a kasszához. A kedves hölgy mosolyog, velem örül. De mire már kutya jó kedvem lenne, a tanuló srác a kasszában helyrezökkent. – Kártyával nem tudsz fizetni, rossz a rendszer – morogja. Kérdem, most mit tegyek? Azt javasolja, liftezzek két emelettel lejjebb, vegyek ki pénzt az automatából. Megadom magam. Lassan vissza is érek. Nem vesz előre, fegyelmezetten kivárom a sorom. Az előttem álló meglepetésemre kártyával fizet. Kérdőre vonom a kassza fura urát. A válasz tömör: azóta megjavult

Nyugtázom. De azt szeretném, ha ő is nyugtázná. Áfás számlát kérek. Sóhajt, morog. Klimpírozik. Cégnév, de a székhely és a cím már nem érdekli. Bent vagy a gépben? – kérdi. Mondom, hogy nem hiszem. Ő azért megnéz(i). A sor kígyózik, az adatbázisból hiányzom. Újra kérdi a cégnevet. A székhelyet. A címet. Az adószámot. Kétszer is elüti. Javít, újraír. A szövegértés nem az erőssége. Végre végzünk, mehetek.

A mélygarázsban szúrom csak ki, hogy Budapest helyett Budópestet ütött be, az irányító- és az adószám helytelen. Már fel se húzom magam. Fizetek hatszázat az egy óra tíz perces parkolásért, ledobom az anyósülésre a bezacskózott holmit, és irány a szabad levegő!

Nem sokkal később beugrom a bankba. Ötperces rutinművelet lenne az egész. A kartársnő azonban azzal fogad, hogy lassulás van a rendszerükben. Mikor gyorsul fel? – tudakolom. Nevet. Az év eleje már csak ilyen időszak. De legyek türelemmel, a kollégák tüsténkednek. Leülök, színes brosúrákat, csábos ajánlatokkal teleírt fecniket olvasgatok, s várok, várakozom. Húsz perc múlva a biztonsági őr odaszól, hogy mehetek. A küldetést teljesítem.

Hogy miért hozakodtam elő ezekkel a magánügyeknek látszó, hétköznapi történetekkel? Mert ezek nem kirívó esetek. Így élünk, ez az általánosan jellemző stílus. Vannak még oázisok persze, de a lejtmenet érzékelhető. A munkakedv takaréklángon pislákol, a kompetenciáról nem is beszélve. A hozzá nem értést már nem is divat palástolni. A korszellem a minőségi munkának nem kedvez.

A korszerű tudásnál, a munka iránti alázatnál fontosabb a látszattevékenység. Néhány üres, de jól hangzó, csöpp anglicizmussal megbolondított mondat megfelelő helyen történő felköhintése. A mindent elfedő excel-táblák „értő” alkalmazása. A kőbunkók hangos kiátkozása. A felelősség hárítása éjjel-nappal. Hablatymarketing.

A megúszósdi össznépi sportág lett, a fúrás-faragás egyenesen hungarikum. A jó munkát itthon alig-alig tekintik értéknek. Amikor a lesújtó eredményt hozó PISA-tesztről hallunk, meg arról, hogy a diákok szövegértése és természettudományos ismeretei vészesen csökkennek, nem árt, ha erre a sajátos környezetre is gondolunk. Amikor a GKI Gazdaságkutató Zrt. felmérését böngésszük, ugyanezzel szembesülünk. A dolgozat szerint „a hazai cégek több mint 80 százaléka számolt be arról, hogy hiányt szenved szakmunkásokból, de minden ötödik esetben a diplomások megtalálása is gondot jelent”. A cégek harmada segéd-, illetve betanított munkást keres. Tizedüknél egyáltalán megfelelő képzettségű vezetőre vadásznak.

Árulkodó az utóbbi mondat. Miközben díszdoktorokkal, HR-szaktudorokkal és más agytrösztökkel tele a padlás, a megfelelő szaktudású, felkészült és emberileg sem hitvány vezetőket lámpással keresik. Egy valamirevaló vezető kompromisszumkész, de nem tart a konfliktusoktól sem. Ha például a kereskedelemben szorgoskodik, ügyel a részletekre, kiokosítja a (trendi) alkalmazottakat, hogyan illik beszélni a vásárlóval. Ha nem megy, ők mennek, s nem a vevő. Mert fejétől bűzlik a hal.

Egy valamirevaló dirigens, dolgozzon bárhol, jól választ. Nem csapatot épít (tréningeken), hanem hozzáértő kollégákat megfelelő posztokra igazol, s velük összekapaszkodva formál sikeres kollektívát. Megbecsüli a gépezet legapróbb láncszemét is. Legyen a működési területe akár a pláza, a pénzintézet, iskola, kórház, színház, szerkesztőség, akármi.

Szörnyű, hogy Demján Sándor, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének elnöke többször felhívta már a figyelmet a munka tiszteletére. Közhelyesnek tűnik egy ilyen mondat, de manapság sajnos szükségszerű. Sőt, ott tartunk, hogy a Magyar Gépjármű-importőrök Egyesülete értünkhozzá.hu címen honlapot hozott létre, ahol azokat a hivatalos márkaszervizeket igyekeznek népszerűsíteni, ahol felkészült szakemberekkel találkozhatunk, és kérés nélkül kiállítják a számlát is.

Lám, az élet bármely területére tévedünk, hiánycikk a hozzáértés, az alázat. Csak a mellény XXXL-es.

A szerző kritikus, szerkesztő