Fényképezett forradalom

A budapesti felkelőcsoportok harca egyike a világtörténelem legcsodálatosabb partizán- és/vagy gerillaküzdelmének.

Sokak szerint a XXI. századi történelemtanításban a vizualitás egyre nagyobb szerepet játszik, ma már tudományos szinten vizsgálják a képi források alkalmazhatóságát. A történészek és történelemtanárok között egyetértés van abban, hogy a képi forrásokat és a filmet egyre nagyobb mértékben be kell vonni az oktatás folyamatába. Ebben a tekintetben a történész és történelemtanár a bőség zavarával küzd az elmúlt század történelmével kapcsolatban, hiszen egyetlen más korszakból sem maradt fenn ekkora mennyiségű képanyag. Az olyan témák, mint a sztálini Szovjetunió és a hitleri Németország mindennapjai, a II. világháború, a Rákosi-korszak vagy az 1956-os forradalom, különösen vizsgálhatók a képi források alapján. Természetesen fel lehet, sőt fel kell hívni a diákok figyelmét a képi források manipulálhatóságának kockázatára (például a bolsevik vezetők kiretusálásának tendenciájára a 30-as évek Szovjetuniójában), valamint ennek ellenkezőjére is, amikor például a fényképet használták némileg manipulatív módon bizonyító erejű dokumentumként (amelyre példaként hozhatjuk a kádári megtorlás folyamatát). Akárhogyan közelítünk is a témához, nyilvánvaló, hogy a képi források nélkül nem lehet sikeresen tanítani a XX. század történetét. A fotográfia előnye, hogy közelebb hozza egy letűnt kor világát, tárgyi kultúráját, öltözködését, mentalitását. Azonkívül a fotó a „legdemokratikusabb” források egyike. Hiszen a fényképezőgép lencséje a pillanatot kapja el, és nem csupán a politikai győztesek, hanem a vesztesek, valamint a politikai konfliktusoktól távol maradó egyszerű emberek örömét és bánatát is rögzíti.

A Megtalált emlékek című album tehát alkalmas lehet az oktatásban való használatra is. Hiszen 70 fényképen keresztül ismerhetjük meg az 50-es éveket jellemző öltözködést, a szovjet csapatok és a magyar forradalmárok fegyverzetét, Budapest közlekedését, a főváros jellegzetes épületeit, és egyúttal a forradalom különböző eseményeinek színtereit. A fényképeken többször feltűnik egy fiatalember (feltehetően az egyik ismeretlen fényképész), némelyiken a kedvesével együtt. Lódenkabátjukon és micisapkájukon keresztül elemezhető a korszak öltözködése. A nem fővárosi iskolákban tanuló diákokat a képek segítségével megismertethetjük a budapesti eseményekkel és ezek helytörténeti vonatkozásával (ebben a fényképsorozat előtt közölt térkép is segítséget nyújt).

Horváth Miklós hadtörténész tanulmányával kontextusba helyezi a 70 fényképet. Részletesen olvashatunk a felkelőcsoportok ellen bevetett szovjet erők személyi és fegyverzetállományáról, miközben megtudhatjuk, hogy a szovjetek bizonyos mértékű amatörizmust mutattak a fővárosban folyó harcok során. A szovjet hadvezetést egyszerre jellemezte az elbizakodottság és a felelőtlenség, ennek jele, hogy katonáikat olyan felülről nyitott járműveken küldte a várost jól ismerő felkelőcsoportok ellen, amelyeket a népnyelv találóan „nyitott koporsóknak” nevezett.

A tanulmányt végigolvasva bárki meggyőződhet arról, hogy a budapesti felkelőcsoportok harca egyike a világtörténelem legcsodálatosabb partizán- és/vagy gerillaküzdelmének, még akkor is, ha szigorúan katonai nézőpontból vizsgáljuk a fegyveres harcot. A történelem korábbi időszakából ismerünk partizánküzdelmeket, amelyek fájó veszteséget okoztak a megszálló hadseregnek (ilyen volt például a spanyoloké 1808-ban a napóleoni hadsereg, a Tito vezette jugoszláv kommunista partizánoké a Wehrmacht ellen), de 1956-ig nem volt példa arra, hogy aránytalan erőviszonyok mellett, külső, nagyhatalmi támogatás nélkül harcoló kisszámú felkelő egyetlen nagyvároson belül sikeresen ellenálljon egy reguláris hadseregnek (természetesen itt csak az október végi napokról van szó, nem pedig a november 4-én kezdődött, Forgószél fedőnevű hadműveletről, amellyel szemben a magyar felkelőknek már nem lehetett esélye).

Sokat elárul, hogy a józsefvárosi és ferencvárosi felkelőcsoportok elleni harcokban a szovjet haderő a teljes személyi veszteség több mint egyharmadát elveszítette. Ha csak a szabályos harcokban elesetteket vesszük alapul, akkor 669 szovjet katona és két és fél ezer magyar állampolgár halt meg. A szovjet csapatok összvesztesége – halottakkal, sebesültekkel és eltűntekkel együtt – elérte a 2760 ezer főt. Horváth tanulmányában leginkább a józsefvárosi és ferencvárosi felkelőcsoportok kapnak szerepet, amit magyaráz, hogy a 70 fotó többsége ezekben a kerületekben készült. A tanulmány alapvetően a fotók történelmi, katonapolitikai és részben nemzetközi politikai hátterét hivatott megvilágítani.

Sajnos nem tudjuk, hogy az a forradalmár, aki Nyugatra szökés közben elveszítette a filmtekercseket, él-e még. Mindenesetre az ő balszerencséje – a fényképek elvesztése – a mi szerencsénk: a fényképekből olyan album született, amely méltó emléket állít a forradalomnak.

A szerző politológus