Nehéz úgy felszámolni az egyenlőtlenséget, hogy nem tudjuk, mit jelenthet az egyenlőség. A nők több mint egy évszázada küzdenek intenzíven fizikai, verbális és szimbolikus elnyomásuk ellen, s bár még messze nem értünk az út végére, bizonyos eredmények már most is jól látszanak. A harc és annak folyamatos értelmezése közben azonban egy dologról úgy tűnik, sajnos elfeledkeztünk: a férfiról.
Zavarja a női hiszti a menstruáció alatt? Vessen véget szenvedéseiknek, vegye meg párjának gyógyszergyárunk legújabb termékét! Egy tévéreklám ezzel a szöveggel jogosan futna be nagyon rövid karriert a közéletben. Ezzel szemben a férfinátha és az ahhoz szükségszerűen kapcsolódó infantilizmus és szenvedés, amely elviselhetetlen lénnyé változtatja a hímnemű egyedeket a nők legnagyobb bánatára, nos, az gond nélkül közkinccsé válhat. Aki néz tévét, aligha kerülheti el a megfázás elleni szerek reklámjait, amelyek szinte mind arra a narratívára épülnek, hogy a beteg férfi olyan, mint a kisgyermek, sőt még annál is rosszabb, hiszen náthásan csak a férfilét szánalmas paródiája.
Simone de Beauvoir 1949-ben megjelent A második nem című könyve a feminizmus egyik alapműve (volt). A francia író-filozófus ebben nem kevesebbet állít, mint hogy a nők csak a férfihoz mérten határozhatják meg önmagukat. „Az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik” – szól a kötet leghíresebb tézise. Vagyis a női szerepeket a társadalom hozza létre, és kényszeríti rá a szubjektumokra. Mivel ez a társadalom patriarchális, a sémák a férfiagy működése nyomán alakulnak ki, így a nők még az egyenjogúságukról is csupán a férfilogika és férfinyelv szerint gondolkodhatnak és beszélhetnek.
Beauvoir elméletét később sokan, sokszor újraírták Kate Millett-től Judith Butlerig, a férfiak helyzete azonban nem sokat változott eközben. Egészen pontosan ezzel a kiemeltként tálalt pozícióval – a Férfi – nem foglalkoztak érzékeny tanulmányokban annyit, amennyit, úgy tűnik, kellett volna. Így válhatott a férfi szép lassan egy náthásan szenvedő, visszataszító figurává, aki képtelen ellátni feladatát. Nem tud férfiként viselkedni.
Talán nem szerencsés reklámszövegekből következtetni a nemiség társadalmi reprezentációira, ám ne feledjük, ezek az alig félperces alkotások nem a semmiből születnek. Megrendelőik és elkészítőik, anyagi érdekeiket szem előtt tartva, legtöbbször pontosan tisztában vannak vele, hogy a célközönséget, a nézőket mivel lehet megfogni. Olyan általános helyzeteket jelenítenek meg, amelyek a legtöbb ember számára ismerősek, átélhetők és megérthetők. Így az, hogy evidenciaként ábrázolják a hisztis férfit, bizonyos szempontból a társadalmi elvárások folyománya.
A nyavalygó gyerekké alacsonyult hím pedig éppen ezen elvárások szándékosan elrajzolt képi szimbóluma. Amely paródiaként, kifordítva jeleníti meg az igazi férfi attribútumait. Hiszen a férfinak valójában az a dolga, hogy erős legyen, lehetőleg kidolgozott felsőtestű, (környezetbarát) városi terepjárót vezessen, a hónalját megfelelő spray-vel permetezze, és vadássza le a nőstényt minden lehetséges helyzetben.
Ez a nagybetűs férfi. Minden férfi. Az üzenetek, ennek az esszencializmusnak hála, nélkülöznek minden valószerűséget. A kérdés így csak az, hogy az irreális elvárások és szigorú regulák szorításában vajon mikor roppan össze a teremtés koronája? Hiszen előbb-utóbb rá kell döbbennie, nem része annak a jelentéstartománynak, amely a férfit definiálja. Nemhogy nem kigyúrt, és alig tudja levadászni a nőstényeket, de még pityergő náthás kisgyerekként sem működik megfelelően.
Ha Simone de Beauvoir tételét a mai napig érvényesnek gondoljuk, akkor a nők nagy bajban vannak. Hiszen így azokhoz a férfiakhoz képest kellene önmagukat meghatározniuk, és tőlük függetlenedniük, akik egyre kevésbé tudják már, mit is jelenthet férfinak lenni.
