Talán nem szerencsés reklámszövegekből következtetni a nemiség társadalmi reprezentációira, ám ne feledjük, ezek az alig félperces alkotások nem a semmiből születnek. Megrendelőik és elkészítőik, anyagi érdekeiket szem előtt tartva, legtöbbször pontosan tisztában vannak vele, hogy a célközönséget, a nézőket mivel lehet megfogni. Olyan általános helyzeteket jelenítenek meg, amelyek a legtöbb ember számára ismerősek, átélhetők és megérthetők. Így az, hogy evidenciaként ábrázolják a hisztis férfit, bizonyos szempontból a társadalmi elvárások folyománya.
A nyavalygó gyerekké alacsonyult hím pedig éppen ezen elvárások szándékosan elrajzolt képi szimbóluma. Amely paródiaként, kifordítva jeleníti meg az igazi férfi attribútumait. Hiszen a férfinak valójában az a dolga, hogy erős legyen, lehetőleg kidolgozott felsőtestű, (környezetbarát) városi terepjárót vezessen, a hónalját megfelelő spray-vel permetezze, és vadássza le a nőstényt minden lehetséges helyzetben.
Ez a nagybetűs férfi. Minden férfi. Az üzenetek, ennek az esszencializmusnak hála, nélkülöznek minden valószerűséget. A kérdés így csak az, hogy az irreális elvárások és szigorú regulák szorításában vajon mikor roppan össze a teremtés koronája? Hiszen előbb-utóbb rá kell döbbennie, nem része annak a jelentéstartománynak, amely a férfit definiálja. Nemhogy nem kigyúrt, és alig tudja levadászni a nőstényeket, de még pityergő náthás kisgyerekként sem működik megfelelően.
Ha Simone de Beauvoir tételét a mai napig érvényesnek gondoljuk, akkor a nők nagy bajban vannak. Hiszen így azokhoz a férfiakhoz képest kellene önmagukat meghatározniuk, és tőlük függetlenedniük, akik egyre kevésbé tudják már, mit is jelenthet férfinak lenni.
