Mint tudjuk, a történelem hajlamos ismételni önmagát, és a demokratikus eszmék efféle kifulladása sem először következik be világszerte. Más kérdés, hogy – különösen mivel a történelmet a győztesek írják – erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Ezért is érdemes fellapozni egy-egy olyan munkát, mint az amerikai–magyar történész, John Lukacs Hitler és Churchill globális jelentőségű „párbajáról” szóló könyve (A párviadal). Természetesen más szerzőt, illetve művet is említhetnénk, a konzervatív Lukacs azonban kitűnően láttatja, mennyire másként viszonyult a Nyugat közvetlenül az említett párviadalt megelőzően a demokráciához. A múlt század harmincas éveire a demokratikus, parlamentáris berendezkedés egyre inkább elavultnak és idejétmúltnak kezdett látszani, szemben az olyan „modern és korszerű” jelenségekkel, mint a fasizmus. (Ne feledjük, hogy például Mussolini rendszerét még az angolszász országokban is számos értelmiségi figyelte szimpátiával.) A demokráciák száma fogyatkozásnak indult, s ha nem is léptek mind a totalitarizmus útjára, Európa látképét egyre inkább a frissen létrejött „nemzeti diktatúrák” határozták meg.
A haladó demokráciák szembenállása a retrográd önkényuralmi rendszerekkel tehát nem más, mint utólagos visszavetítés a győztesek szemszögéből. A kor közvéleménye – vagy annak egy része – épp fordítva látta: politikai-gazdasági erőtartalékaikat felélő parlamentáris rendszerek kontra ütőképes, központilag vezérelt rezsimek. A mai közvélemény és a felemelkedőben lévő új elit mintha nagyon hasonlóan látná a helyzetet – legalábbis az a része, amelyik Putyint, Erdogant vagy az államkapitalista Kínát élteti, és megvetéssel fordul a politikailag tétovának, gazdaságilag nem eléggé hatékonynak tartott „ortodox” (liberális, parlamentáris) demokráciák felé.
