A tavalyi esztendő gyökeres változásokat hozott a világpolitikában: mindaz, amiről azt hittük, hogy lehetetlen, sorra bekövetkezett. Nagy-Britannia az unió elhagyása mellett döntött, Donald Trump lett az Egyesült Államok elnöke, és Európa-szerte erősödnek a – jobb híján – populistának nevezett politikai erők a régi nagy pártok, pártszövetségek rovására. Nem könnyű kérdés, pontosan miként is írjuk le ezt a folyamatot. Az, hogy a politikai korrektség Titanicja 2016-ban jéghegynek ütközött, egészen bizonyos – ez azonban önmagában aligha értékelhető történelmi léptékű változásként. Persze akik ezeket a fejleményeket lelkesen üdvözlik – vagy éppen heveny hidegrázást kapnak tőlük –, azok nem is egy beszéd- vagy gondolkodásmód alkonyát látják bennük, hanem valami jóval mélyrehatóbbat: az általunk megszokott világrend végét.
Ez a világrend elsősorban a – megint csak jobb híján – liberálisnak nevezhető demokráciák globális vezető szerepén alapult. De joggal tekinthetők-e a most zajló változások a liberális vagy parlamentáris demokráciák kudarcának? Erre azért is nehéz válaszolni, mert a fent kiemelt mozzanatok (a brexit, Trump győzelme, a populizmus) akár a demokrácia sikereként is elkönyvelhetők. Egy tagállam úgy dönt, hogy távozik a mind bürokratikusabb és egyre kevésbé demokratikus szövetségből; egy abszolút kívülálló hódítja el a Fehér Házat a teljes politikai és médiaelit össztüze dacára; rendszer- és „módszerkritikus” pártok erősítik fel azoknak a választóknak a hangját, akik úgy érzik, hazájuk és az unió döntéshozói nemhogy megoldani nem képesek, de nem is érzékelik a problémáikat. Mi ez, ha nem demokratikus sikertörténet a javából?
Egyedül az zavarba ejtő, hogy e sikertörténetek főszereplői, illetve szellemi hátországuk – talán a mindig különutas briteket leszámítva – nem ezt az optimista következtetést vonják le saját eredményeikből. Nem a demokrácia önkorrekcióját látják mindabban, amit elértek, hanem egyre szkeptikusabbak a nyugati politikai berendezkedés jövőjét illetően, és más típusú, autoriter rezsimek vezetőit tekintik példaképeiknek. Ebből a szemszögből nem az a fő kérdés, befolyásolhatták-e az oroszok az amerikai elnökválasztást, hanem hogy miért rajong a Trump mögött álló „alternatív jobboldal” Putyinért. Miért lelkesednek az európai populisták olyan önkényuralmi rendszerekért, amelyeknek a keretei között maguk sem élnének szívesen, és ahol garantáltan nem lehet lázadni az elit ellen?
Mint tudjuk, a történelem hajlamos ismételni önmagát, és a demokratikus eszmék efféle kifulladása sem először következik be világszerte. Más kérdés, hogy – különösen mivel a történelmet a győztesek írják – erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Ezért is érdemes fellapozni egy-egy olyan munkát, mint az amerikai–magyar történész, John Lukacs Hitler és Churchill globális jelentőségű „párbajáról” szóló könyve (A párviadal). Természetesen más szerzőt, illetve művet is említhetnénk, a konzervatív Lukacs azonban kitűnően láttatja, mennyire másként viszonyult a Nyugat közvetlenül az említett párviadalt megelőzően a demokráciához. A múlt század harmincas éveire a demokratikus, parlamentáris berendezkedés egyre inkább elavultnak és idejétmúltnak kezdett látszani, szemben az olyan „modern és korszerű” jelenségekkel, mint a fasizmus. (Ne feledjük, hogy például Mussolini rendszerét még az angolszász országokban is számos értelmiségi figyelte szimpátiával.) A demokráciák száma fogyatkozásnak indult, s ha nem is léptek mind a totalitarizmus útjára, Európa látképét egyre inkább a frissen létrejött „nemzeti diktatúrák” határozták meg.
A haladó demokráciák szembenállása a retrográd önkényuralmi rendszerekkel tehát nem más, mint utólagos visszavetítés a győztesek szemszögéből. A kor közvéleménye – vagy annak egy része – épp fordítva látta: politikai-gazdasági erőtartalékaikat felélő parlamentáris rendszerek kontra ütőképes, központilag vezérelt rezsimek. A mai közvélemény és a felemelkedőben lévő új elit mintha nagyon hasonlóan látná a helyzetet – legalábbis az a része, amelyik Putyint, Erdogant vagy az államkapitalista Kínát élteti, és megvetéssel fordul a politikailag tétovának, gazdaságilag nem eléggé hatékonynak tartott „ortodox” (liberális, parlamentáris) demokráciák felé.
A történelem persze azt is megmutatta, hogy az állítólag tétova, nem eléggé hatékony demokráciák hosszú távon politikailag és gazdaságilag is erősebbnek bizonyulhatnak autoriter riválisaiknál. Ez jó hír a demokratikus berendezkedés retrográd hívei számára. Az már kevésbé, hogy mindez nem garantál semmit a jövőre nézve, ahogy az is kérdéses, van-e még előttünk olyan „hosszú táv”, amelynek horizontján a demokrácia életképessége újból bebizonyosodhat. A történelemből ugyanis az is kiderül, hogy legutóbb egy világháború kellett ennek a vitának az eldöntéséhez.
