Míves gerinceink

Nem szokásom lélegeztetőgépre váltani azokat a pénzösszegeket, amelyeket nem életmentésre, hanem más célokra költünk.

Nem szokásom lélegeztetőgépre váltani azokat a pénzösszegeket, amelyeket nem életmentésre, hanem más célokra költ az ország. Annak a közhelynek a tudatában nőttem fel, hogy ez demagógia. Pedig adná magát az összehasonlítás: naponta tapasztalom a szakadékot aközött, amit látok, és aközött, amire költünk. Érthető, ha az ember nem lelkendezik a gigantikus presztízsberuházások hallatán. De tudomásul veszi, hogy például egy múzeumi negyed építése vita tárgyát képezheti: turisztikai jelentőségről, akár anyagi megtérülésről is lehet beszélni. Azt is tudomásul kell venni, hogy a minőségi kultúra támogatása általában nem fog megtérülni anyagilag – sokszor úgy tűnhet, a fogyasztók számát tekintve sem. Ez viszont nem jelentheti azt, hogy mostantól a demagógiától való félelmünkben tilos összemérni állami költéseket, vagy hogy ne lehetne megkülönböztetni a hasznosat a feleslegestől. Van, ami egyszerűen túl van a védhetőség határán. Ha hatmillió forintba kerül, hagyján, de ha hatszázmillióba, az már igencsak feltűnő.

Akkor végképp felkapja a fejét az ember, ha azt hallja, hogy egy százéves enciklopédiasorozatot nyomnának újra ennyi pénzből. Borovszky Samu 26 kötetes monográfiája, a Magyarország vármegyéi és városai a maga korában nagy teljesítmény volt, de ma már csak a történészeket, az egyetemistákat és a megszállottakat érdekli. Hogy milyen jelentős műről van szó, mutatja az is, hogy az egészet feltették az internetre, az Országos Széchényi Könyvtár elektronikus könyvtárába. Aki arra kíváncsi, hányan hunytak el 1886-ban Kassán himlőjárvány következtében, vagy hogy Mecenzéfen mióta űzték a hámoripart, egy perc alatt ráakadhat.

A kormány mégis úgy döntött, a könyvet újra kell nyomni. A magyarázat, ami erre az abszurd elgondolásra a Miniszterelnökségtől érkezett, ragyogó ékkő a kormányzati kommunikáció koronáján. Az volt az érv, hogy a Borovszky-enciklopédia „a közintézmények számára elérhetetlen”. Ez olyan magas labda, hogy kénytelen lecsapni az ember: talán nincs a közintézményeknek internet-előfizetésük?

De az igazi feketeleves még csak ezután jött. Az RTL Klubnak küldött kormányzati válaszból ugyanis arra is fény derül, kit boldogítanának a sorozattal: a Kárpát-medencei oktatási intézményeket és külképviseleteket. Azt már meg sem kérdezem, érdeklődött-e valaki ezeknél az intézményeknél, hogy mitől lenne minőségibb, értékesebb, esetleg könnyebb a munkájuk és az életük. Mivel segíthetnénk őket? Nyakamat rá, hogy a Borovszky-enciklopédia nincs köztük. Ellenben lehet, hogy a szegényebb kárpátaljai iskolákban, ahol ilyentájt fűtőanyaghiány és emiatt akár szénszünet is bekövetkezhet, adott esetben elgondolkodnának a sorozat alternatív hasznosításán.

A nagykövetségek munkatársainak pedig nyilván a századfordulós Magyarországról szerzett tudásukat kell bővíteniük, és nem arról az országról tanulniuk eszeveszetten, ahol szolgálatot teljesítenek. Olyan anyagokra sincs szükségük, amelyek a mai magyar viszonyokat teszik érthetőbbé külföldön, ellenben olyanokra igen, amelyek a száz évvel ezelőtti állapotot írják le, és a külföldiek véletlenül sem tudják őket elolvasni, mert magyarul vannak.

Az a szörnyű gyanúm, hogy még csak az a megfontolás sem rejlik a tervezett könyvadományozás mögött, hogy a századfordulós Magyarországról tanuljon bárki is. Többet esetleg akkor tudunk majd, ha kiderül, ki lesz a szerencsés, aki hatszázmillióért előállíthatja a sorozatot. Kétségtelenül nagyon szép lesz. Beteszik majd a könyvszekrénybe, és nagy valószínűséggel többé nem is veszik elő. De a külképviselet külföldi látogatóinak meg lehet majd mutatni egy elegáns kézlendítéssel, hogy ilyenünk is van nekünk, magyaroknak. Szép, míves könyvgerinceink. Ezért adunk hatszázmillió forintot. Míves gerincekért.