Az amerikai média (lásd a CNN honlapját) összehasonlító fotókkal bizonygatja, hogy Obama elnök beiktatásán jóval többen voltak, mint Trumpén. Felhívják a figyelmünket arra, hogy a Capitolium előtti térségen most üres foltok voltak, míg Obamát tömegek várták sűrű sorokban. Ráérő amerikaiak még a beiktatási ceremóniára készült tortákat is összehasonlították. Gyorsan föl is tették mindkettőt a közösségi oldalakra, hogy lássuk: nyolc éve, Obama beiktatásán pont olyan volt a torta, mint Trumpén, többszintes, a tetején csillagokkal tűzdelt, a lobogó sávjainak színén sem változtattak a cukormázzal – egyszóval egyformán giccses amerikai stílusú szörnyűség volt, mondaná egy finnyás európai.
Kérdés, Trump hol követett el mulasztást: nem nézett a cukrász körmére? Tréfás kedvű tortakészítő mesterek arra számítottak, úgysem emlékszik rá, hogy ugyanazt a cukrászszobrászati műremeket fogják fölszeletelni, amelyet nyolc éve? Netán a cukrászcsapat, amelyik Obamának készített tortát, legyártott annak idején egy tortamásolatot is, amelyet egy kevéssé szimpatikus elnök megválasztása esetén blamálási céllal csak előkapnak a hűtőből?
A bornírt összevetések árjából egy dolog kiemelkedhetne: a két beiktatási beszéd összevetése. Tegyünk rá kísérletet! Obama közel kétszer akkora terjedelmű és emelkedettebb stílusú beszédet mondott, mint Trump – de egy beszéd hosszúsága sosem érv a színvonala mellett. Egy korábbi elnök, Woodrow Wilson mondta: „Ha tíz percig kell beszélnem, egy hétig kell rá készülnöm, ha tizenötöt, akkor három napig, ha fél órát, két napig; ha egyórás beszédet kell tartanom, akár most is kezdhetem.” A szónokok tudják, minél rövidebb egy beszéd, annál nehezebb belesűríteni a lényeget.
Obama és Trump beszéde közt a nagy különbség azonban nem a terjedelemben rejlik, hanem a kritikai tónusban, valamint a történelmi időhöz és a jelenhez való eltérő viszonyukban. Obama beszéde múltcentrikus, Trumpé jelenközpontú. Neki a jelen a történelmi idő. Obama sokat és erős hangsúlyokkal beszélt az amerikai történelemről, az atyák nemzedékéről, a hősökről, és név szerint nem említve egy hosszabb idézetet is beiktatott George Washingtontól. (Az idézet nem meglepő módon szintén a múltról és a hősiességről szólt.) Nyilván Obamának az amerikai múlthoz való kapcsolódását kellett erősen megalapoznia, de a dolog el lett túlozva. Sőt, ezeken a pontokon lett a beszéde dagályos (például „korokon is áthallatszik az elesett hősök suttogása”, „a hó vértől piroslott”). Obama mívesebb beszédet mondott, Trump lényegre törőbbet. Trumpnak szemére vetik, hogy hasonlókat mondott, mint kampányában, holott ezt erényének kellene elkönyvelni. Az az elnök, aki lényegesen eltér a kampányban mondottaktól, amint hatalomra kerül, vagy azokat a témákat már csak hangfogóval közvetíti, bizalmatlanságot kelt. Trumpnak is, Obamának is egészséges megfelelési kényszer diktálta a mondatait – de nem ugyanazoknak az erőknek akartak megfelelni. Amíg Obama a múltra koncentrált, és a jelen összes problémáját a piac szerepétől kezdve a kormány méretéig egyfajta óvatos relativizmussal közelítette meg, Trump kifejezetten jelenközpontú és igencsak problémacentrikus beszédet mondott, pedig Obama volt az, akinek az elnöksége egy globális gazdasági válság kitörése utáni évben kezdődött. Obama beszélt ugyan arról, hogy válság van („Emberek kerültek az utcára, állások szűntek meg, üzletek váltak bizonytalanná”), de közben kijelentette, „mi vagyunk a világ leggazdagabb és legerősebb nemzete”, „találékonyságunkból nem veszítettünk, termékeink és szolgáltatásaink éppen annyira keresettek, mint a múlt héten”. Épp csak azt nem mondta: „Emberek! Amerika nagy, az egész világ szívni fog, de nekünk a válság meg se kottyan.” Fontos különbség, hogy míg Obama önfeláldozó munkásokról beszélt, akik egyre többet dolgoznak egyre kevesebb bérért, hogy barátjuk ne veszítse el munkáját, s ezt ő amerikai elnökként (!) vigasztalónak tartotta, Trump egészen más szemszögből néz ugyanarra a dologra, szinte lázít: az elit győzelme nem a te győzelmed, a politikusok jól élnek, de te elveszíted a munkádat, mert a gyárak bezárnak.
Trump rövid mondatokkal építkező, nyílt, relativizálásoktól mentes beszéde izgalmasabb, kevésbé protokolláris, és mondandóját jóval következetesebben építi föl, mert a beszédben minden egyfelé mutat. Nem azt mondta (Obama stílusában elképzelve), hogy Amerikát megint naggyá kell tenni, bár tulajdonképpen így is nagy. Hanem szembesítette jelenével egy összefogott és furcsamód szinte a kelet-közép-európai nemzetállamok önvédő reflexeit megidéző beszédben, amelyek közt a legfontosabb állítás ez volt: „Az establishment önmagát védi, de nem az ország polgárait.”
Hogy ezen a 45. amerikai elnök tud-e majd változtatni, s ha igen, mennyit, azt négy év múlva értékeljük.
