Minden jel arra mutat, hogy az országnak a jelenlegi a legkorruptabb kormánya. Mindez nem mentegetése az előző kabinetek és rezsimek bűneinek. De azok legalább igyekeztek titkolni a közpénzek lenyúlását, és néhány esetben (Hagyó-, Hunvald-, korábban Tocsik-ügy) kormányzásuk alatt kezdett nyomozni a rendőrség. S ami legalább olyan fontos, a közszolgálati média még tudósíthatott az akkori kormánypártokhoz kötődő disznóságokról. Az Orbán-kormánynak azonban maga a korrupció a lényege: közpénzekből, a teljes államapparátus felhasználásával óriási magánvagyonokhoz juttatni egy új pártoligarchiát. Ezzel párhuzamosan a nyolcvanas évek vége óta nem volt olyan veszélyben a sajtószabadság, mint 2016-ban. A független és kormánykritikus média olyan mértékben zsugorodott össze, hogy ha így folytatódik, a társadalom többsége a közeljövőben már csak a kormányzati agymosáshoz juthat hozzá.
A két dolog összefügg egymással. Minél jobban megritkítják a független és ellenzéki médiumokat, annál gátlástalanabbul lehet ellopni a közpénzeket, felhizlalni a pártalapon kiválasztott milliárdosokat. Ezért indított a rezsim végső harcot a sajtószabadság ellen. A milliárdos lopás, a közpénzeken folytatott urizálás csak addig közügy, amíg a közvélemény értesülhet róla. Ha egy ellenzéki médium csak ideologizál, a maga szocialista, liberális vagy nemzeti radikális krédóját ismételgeti, valójában nem veszélyes a rezsimre. Veszélyessé akkor válik a kormánynak, amikor bemutatja, hogy az oktatásból, az egészségügyből, a szociális ellátásból kivont százmilliárd forintokból hogyan lesz Seychelle-szigeteki cég, kastély és óriási magánvagyon az új pártelitnek. A média szabadsága ezért alapfeltétele minden más szabadságjognak. Ahol a hatalom visszaéléseiről nem lehet nyíltan beszélni, ott előbb-utóbb mindent el lehet lopni, és minden törvénysértést el lehet követni.
A mai ellenzék nagyon nehéz helyzetben van. A két baloldali pártot terheli előző kormányzásuk emléke és szétválásuk traumája, a radikális jobboldalnak nincs kormányzati tapasztalata, ideológiája pedig közel áll a Fideszéhez. A független média velük szemben az úgynevezett civileket és a miniatűr pártokat futtatja; a csodavárás és az apátia között hullámzik. Akik mégis kormányváltásban reménykednek, azt számolgatják, hogy kit vegyenek fel a közös listára, és kit hagyjanak le róla. E spekulációk közül a baloldali ellenzék és a Jobbik esetleges összefogása a legkurrensebb.
A gondolat nem új, hiszen már 2010 után felvetődött, és ma is heves szenvedélyeket vált ki. A dolgok mai állása szerint önmagában sem a baloldali ellenzék, sem a Jobbik nem lesz képes abszolút többséget szerezni a 2018-ban felálló új Országgyűlésben. Ez pedig a Fidesz-kurzus folytatását jelentené. Ideológiailag azonban olyan távol áll egymástól a bal- és jobboldali ellenzék, hogy még az esetleges összefogásuk gondolata is botránykő lehet a híveik számára.
A két tábor vezetőinek, valamint a velük rokonszenvező és a független értelmiségnek ezért elsősorban azt kellene eldöntenie, mit tekintenek a 2018-as választás alapvető céljának. A jelenlegi kurzussal szemben egy markánsan baloldali, illetve még jobboldalibb kormányzati ideológia és politika bevezetését? Ez esetben az összefogás puszta gondolata is káros a választási esélyeiket illetően. Vagy a nagyüzemi méreteket öltött korrupció leállítását, a sajtószabadság helyreállítását és a politikailag semleges közszolgálat garantálását? Ha ez utóbbi a cél, akkor minden tabun túllépve csak azon érdemes gondolkodni, hogyan lehetséges eljutni odáig.
A magyar választási rendszerben a kormányzati többséget alapvetően az egyéni körzetekben lehet megszerezni. Bár egy-két város esetében történt átszavazás a baloldali és a jobbikos szavazók részéről, reálisan nem lehet azzal számolni, hogy a baloldali és liberális pártok mindenütt közös jelöltet állítsanak a Jobbikkal. Az is kisebb csoda lenne, ha egymással sikerülne. Még kevésbé valószínű, hogy a szavazók beállnának egy ilyen közös jelölt mögé. Félő, hogy jelentős részük inkább „középre”, azaz a Fideszhez húzódna. A közös lista még abszurdabb lenne, technikailag és morálisan is meggyengítené a benne részt vevőket. Személy szerint amúgy az „összbaloldali” közös listát is károsnak tartom: egy piacpárti-liberális és egy önálló szocialista lista (közös egyéni jelöltekkel) szélesebb választói rétegeket tudna lefedni.
A Fidesz-kormány leváltására akkor van esély, ha a jobboldali, baloldali és liberális ellenzéknek sikerül minden potenciális hívét és minél több bizonytalan szavazót mozgósítania. A választási kampányban a különböző ellenzéki erőknek nem az összefogás mellett, de nem is egymás ellen kell kampányolniuk. Arra kell törekedniük, hogy a saját értékrendjükkel és a rezsim éles kritikájával minél több mandátumot szerezzenek. Ehhez azt kell bemutatniuk, hogy a mindent átható korrupció, a sajtószabadság korlátozása, a mindennapi életet átszövő félelem, a tömeges szegénység és létbizonytalanság megfékezhető: ha a Fidesz–KDNP száz mandátumnál kevesebbet kap az új parlamentben, akkor új korszak kezdődhet a magyar demokrácia történetében.
Lehetséges persze, hogy valamelyik ellenzéki párt végül – egyfajta új KDNP-ként – bemenne egy Fidesz vezette koalícióba. Ezzel azonban visszamenőleg és örökre magára venné a fideszes kurzus összes bűnét. Mivel az országot valakinek kormányoznia kell, ennek egyetlen elképzelhető alternatívája a mai bal- és jobboldali ellenzék egyszeri, technikai koalíciója lehet. A „nagy összefogás” hívei elsősorban egy új választási törvény megalkotását nevezik egy ilyen koalíció céljának. De az ehhez szükséges kétharmados többség ma illúziónak látszik. A legszűkebb abszolút többséggel is lehetőség van viszont egy új költségvetés és pótköltségvetés elfogadására, a korrupció forrásainak elzárására, új gazdaságpolitikára. A Fidesz-rezsimet végeredményben egyedül az ellopott közpénzek éltetik, a csapok elzárása gyorsan véget vetne a kurzusnak. (Sőt: középtávon a Fidesz megtisztulásához is vezethetne, hiszen egy normális jobbközép pártra szüksége lesz az országnak.) Ha mindez politikailag lehetséges, akkor gazdaságpolitikailag nem lehet akadálya, hiszen a Jobbik gazdasági szakemberei többnyire baloldali indíttatásúak.
A kampánynak azonban nem az összefogás trükkjeiről, hanem a korrupció útján elindult állam megállításáról és a szociális jogállam megteremtéséről kell szólnia. Nem a listának, a kampánynak, az ideológiának kell közösnek lennie. Csak a célnak: megbuktatni a Fideszt 2018-ban. Megállítva a korrupciót, helyreállítva a sajtószabadságot, megmentve az oktatást és az egészségügyet a széthullástól.
Százegy mandátum elég lenne a demokrácia újrakezdéséhez.
