A politikai elemzők között egyetértés mutatkozik abban a tekintetben, hogy 2016 a populizmusok sikerének esztendeje volt. Abban viszont már nem feltétlenül értenek egyet, hogy a populizmus egyszerű elitellenesség-e, vagy pedig több annál: koherens nézetrendszer. Minden populizmusnak számít a médiában, amiről nem tudják teljes bizonyossággal megmondani, micsoda. A magukat nyugatosként, haladóként, progresszívként definiáló véleményvezérek számára a populizmus a barbárság, maradiság szinonimája. Szerintünk viszont nem erről van szó. Más jelentősége is van a populizmus(ok) előretörésének: sikerük azt jelzi, hogy a személyiség szerepe visszatér a politizálásba.
A populizmusnak sok definíciója van – Margaret Canovan hét, Peter Wiles huszonnégy meghatározást különböztetett meg –, de abban minden kutató egyetért, hogy nincs populizmus karizmatikus személyiség nélkül. Mondhatni, a „populista” mozgalom úgy viszonyul a vezetőhöz, mint nulla az egyhez: utóbbi ad értéket neki. A populizmusnak nevezett attitűd és a személyiségelvű vezetés természetes módon feltételezi egymást, ami egyenes következménye a populizmus azon vonásának, hogy sok különböző, akár egymással is ellentétes motivációjú és érdekű csoportot kell összehangolni, ami nem kis feladat. Minden populista mozgalom alapja a népszerű személyiség, aki képes a különböző társadalmi, foglalkozási csoportoknak az elittel és a politikai intézményrendszerrel szembeni árnyalatlan kritikáját nyomdakész módon megfogalmazni, és pár egyszerű jelszóval, amelyek alkalmasak az érzelmi ráhatásra, elterjeszteni a médiában.
A populista vezető talán abban különbözik leginkább a liberális demokrácia megszokott politikusától, hogy nincs koherens programja, de van pár hívószava, amely képes a tömegek érzelmeinek mozgósítására, és adott esetben zanzásított programként is artikulálható. A liberális demokráciában kultuszuk lett a programoknak, amelyek lehetőleg „szakpolitikai” megalapozottságúak – ha rosszindulatúak vagyunk, akkor „technokraták” –, és mentesek minden érzelmességtől. A jó populista vezető nem a programokban és az intézményekben, mint inkább az érzelmi ráhatás erejében bízik. A liberális politikus viszont (liberális alatt a liberális demokrácia iránti lojalitást, nem pedig egy konkrét eszmét értve) az intézményekhez hűséges, abban bízva, hogy ezek az intézmények – úgymint alkotmány, joguralom, iskola, parlament, érdekkijáró szervezetek, nyilvánosság, civil társadalom – képesek (lehetnek) áthidalni a társadalmi, foglalkozási csoportok közötti ellentéteket.
A liberalizmus kudarcához és inflálódásához hozzájárult, hogy ezek az intézmények nem jelentettek megoldást a gazdasági szerkezetből fakadó egyenlőtlenségekre. A populisták viszont előszeretettel hangoztatták – és hangoztatják –, hogy nem elég a törvény előtti egyenlőség, valódi esélyegyenlőségre kell törekedni, ezt pedig szerintük leginkább egy kiemelkedő vezető személyiség képes garantálni, aki úgymond nem az elitcsoportokra, hanem a nagybetűs, rousseau-i értelemben felfogott Népre támaszkodik, és koordinálja a széttartó érdekeket.
A populizmus tehát inkább személyiségelvű, míg a liberális demokrácia intézményelvű. A személyiségelvűség és az intézményelvűség a XIX. század vége óta mindinkább elszakadtak egymástól, holott korábban együtt alkották a liberalizmus lényegét. A XIX. századi liberalizmusnak Latin-Amerikától Kelet-Európáig előbb szüksége volt az emberek, a „nép” megnyerésére, hogy egyáltalán az államalkotáshoz, az intézmények megalapozásához és működtetéséhez foghasson. Vagyis a mai liberális véleményvezérek jelentős része által ócsárolt „érzelmi politizálás” fontos alkotóeleme volt az eredeti liberális politizálásnak (most ne menjünk bele abba a kérdésbe, hányszor transzformálódott a liberalizmus az 1810-es évek óta; az akkori liberalizmus lényege, az alkotmányosság és a jog uralma maradandó örökség, ha más vonatkozásban változott is a liberalizmus).
Sehol nem sikerült liberális államot építeni, ahol előzőleg nem sikerült megnyerni a nép nagy részét. A nép megnyerése pedig, tetszik vagy sem, leginkább érzelmi kérdés. Néhány érzelmileg mozgósító hívószó (lásd kossuthi „érdekegyesítés”, „kötelező örökváltság”, Mazzini és Cavour „olasz egysége”), és máris tömegei lettek a liberalizmusnak. Ehhez persze nem volt elég a liberális gondolkodók, írók, újságírók sora; kellettek olyan személyiségek is, akik képesek voltak azt a pár populáris hívószót elég hatásosan ismételni, hogy befészkelje magát a fejekbe. Úgy is mondhatjuk, új politikai nyelvet és univerzumot kellett alkotni. Eszméket lefordítani teljesen írástudatlan emberek számára, akiknek horizontja csak a szomszéd faluig terjedt, szükségszerűen csak leegyszerűsítve lehetett – illetve manapság is így van, például a harmadik világban.
A XIX. század végén létrejött a liberális demokrácia. Ettől kezdve tanúi lehetünk a liberális eszmerendszer lassú kiüresedésének – hiszen eredeti céljai megvalósultak –, és egyúttal annak, hogy a modern polgári állam egyre több szakterületre terjeszti ki az uralmát. Lassan, tyúklépésekkel, de azért megállíthatatlanul elterjedt az általános választójog. A munkás és paraszt választópolgárként felértékelődött a kialakuló, professzionalizálódó pártok számára, ám közben valami megbillent: a pártgépezetek mindinkább elszakadtak a választóktól. Egyre többen elveszettnek érezték magukat a folyamatosan bővülő intézményrendszerben.
A jóléti állam lassú kiépülése – először a bismarcki Németországban – minőségileg változtatta meg az állam és polgárai viszonyát: mindinkább elfogadottá vált, hogy az államnak kötelessége a szociális jogok garantálása. De sokan a kisközösségek felbomlásaként élik meg az állam hatáskörbővülését, és közben azért ott motoszkál sokak fejében a félelem is: amit az állam egyszer megadott, azt vissza is veheti. Mindezek következtében egyre terjed a rossz közérzet, és az állampolgárok biztonságérzetén az 1970-es évek energiaár-emelkedése mély sebet ütött. Akárhogy is magyarázzuk: ma sok millió ember úgy éli meg, hogy nincs biztonság a világban, eltűntek azok a normák, amelyek korábban kapaszkodót jelentettek. És az intézmények iránti bizalomvesztés együtt jár a személyiség erejébe vetett bizakodás felerősödésével.
Úgy tűnik, ma a személyiségelvűség visszatér a politikába. Igaz, az Egyesült Államokban ez nem Trumppal kezdődött. Gondoljunk bele, hogy Barack Obama mit volt képes elérni a „remény” hívószóval (amelyet eredetileg egy amerikai baloldali ősforrástól, César Chávez szakszervezeti vezetőtől „idézett”). A jól megválasztott, érzelmeket mozgósító hívószó, amely az amerikaiak megbillent biztonságérzetére rezonált, elegyítve a Bush-korszak miatti kiábrándulással, megspékelve a bőrszín kérdésére való rájátszással, a Demokrata Párt akkori magára találását eredményezte. Meg is kapta annak idején Obama is a populista jelzőt az ellenoldaltól. Most Trump ugyancsak személyisége erejével és pár leegyszerűsítő hívószóval, valamint az amerikai középrétegek kiábrándulására való rájátszással nyert. De mondhatjuk, hogy a populistának nevezett politikusok Marine Le Pentől Geert Wildersig elsősorban személyiségük, és nem a programjuk miatt képesek hatni. Pontosabban kihasználják azt, hogy ellenfeleik, a mérsékelt jelzőt viselő politikusok színtelenek, nincs személyiségük, és lemondanak az érzelmi mozgósításról, átadva a terepet ellenfeleiknek. Holott a populizmusok sikere azt mutatja, hogy a XXI. századi politikában megkerülhetetlen a személyiségi faktor.
A szerző történész, politológus
