Az Igazi Csíki Sör és a Heineken ügyében hozott román bírósági döntés után meglepően népes, ideológiailag sokszínű tábor állt ki a székely márka mellett. A Jobbik egy lépéssel továbbment: nemcsak felemelte szavát a csíkszentsimoni vállalkozásért, hanem a multinacionális cég termékei ellen bojkottot is hirdetett. Ám az akció kimenetele több mint kétséges, még úgy is, hogy abban a közegben, amelynek a bojkottfelhívás elsősorban szól, a fogyasztók egy része eleve idegenkedik a vörös csillagos márkától.
Szögezzük le az elején: a román bíróságok és egyéb állami szervek keményen megdolgoztak azért, hogy minden, a magyarság számára kedvezőtlen döntést eleve gyanakodva fogadjunk, gondoljunk csak a nyelvhasználat, a történelmi egyházak és a nemzeti szimbólumok elleni hadjáratok végeláthatatlan sorára. Nem lehet kizárni, hogy a mostani ítéletben is szerepet játszottak etnikai tényezők.
Az eset azonban jóval bonyolultabb, mint elsőre látszik. Az EU-s és a tagállami védjegyek érvényességéről, Az Európai Unió Szellemi Tulajdoni Hivatalának hatásköréről minden bizonnyal keveseknek vannak mélyebb ismeretei, tehát az ügy szükségképpen leegyszerűsödik: marad az egyik oldalon a kis magyar vállalkozás, a másikon az ellene a román államhatalommal összefogó nemzetközi nagyvállalat. A leegyszerűsítés azonban természeténél fogva sokakat elriaszthat, ahogyan az a tény is, hogy a „kis magyar vállalkozásnak” felerészben egy külföldi vállalat a tulajdonosa, amely történetesen a felperes hazájából, Hollandiából való.
Mi, magyarok eredményes bojkottot a Csíki–Heineken-esetnél jóval egyszerűbb ügyekben sem tudtunk szervezni. A legemlékezetesebb a Danone elleni harc volt 2001-ben, amely a győri édességgyár bezárása ellen szerveződött. Hiába szélesedett már-már össznemzeti üggyé a mozgalom, a leépítést nem tudta megakadályozni, és a szóban forgó győri termékek jó része már régóta más országokban készül.
Ennél csak sikertelenebb kezdeményezésekről értesülhettünk az elmúlt közel két évtizedben. Ilyen volt az a legutóbbi, Ákos elleni akció is, amelyben néhányan – sértőnek gondolt nyilatkozata miatt – a zenész koncertje elleni bojkottra szólítottak fel, viszont szintén közröhej tárgya lett az a lépés, amelyet az énekessel szponzori szerződést bontó telekommunikációs vállalattal szemben tett a kormányzat, afféle látszatbüntetésként.
De nem csak a bojkottra kapható nehezen a magyar. Az őszödi beszéd által kiváltott tiltakozáshullámon, az oktatással kapcsolatos tüntetéseken és a – havi néhány száz forint kiadás rémképével riogató – netadó elleni demonstráción kívül csak szalmalángszerű tiltakozó akciókat tudunk felsorolni. A határon túli ügyek pedig még az itthoniaknál is kevésbé mozgósítják az embereket; mintha a ceausescui falurombolás elleni nagyszabású tüntetéssel minden patronját előtte volna a magyarság. Érhet minket bármilyen sérelem, az érdektelenség borítékolható. Márpedig egy magánvállalkozás elleni ítélet, de még a multicég soviniszta románoktól kölcsönzött szövege sem olyan horderejű ügy, mint például a Benes-dekrétumok jelképes megerősítése, a diszkriminatív szerb kárpótlási törvény vagy a népirtó Avram Iancu román nemzeti hőssé nyilvánítása – s ezeket is mind közöny fogadta.
Nem kedvező előjel a bojkott sikere szempontjából az sem, hogy egy párt nevéhez fűződik az akció. A „mindenki mindenki ellensége” közegben esély sincs arra, hogy szemben álló politikai erők egy kezdeményezés ügyében egymás mellé álljanak, még akkor sem, ha egyébként mindannyian szimpatizálnak a Csíkivel. És ne feledjük: a bírósági ítélet megszületett, fellebbezésnek helye nincs. A bojkott tehát itt már nem az érdekérvényesítés eszköze, hanem a bosszúé. A kérdés így főleg az, hogy mennyire édes a bosszú a keserű sörre.
