Még egy hónap sem telt el a szeptember 11-i New York-i terrortámadás óta, amikor a Titanic filmfesztivál 2001 októberében iráni filmművészt látott vendégül: Dzsafar Panahit. Az ínyenc mozirajongó akkor már ismerhette Abbasz Kiarosztami néhány filmjét, s ha a piacon cseresznyét látott, egy morbid alapvetésű, mégis csoda szép alkotás juthatott az eszébe, az Arany Pálma díjas A cseresznye íze. A filmkritikusok egy része akkoriban a dán Dogma-filmekre esküdött, mások az amerikai függetlenekre, egy harmadik csoport pedig biztos volt abban, hogy a világ filmművészetét az irániak fogják megújítani. Panahi mint Kiarosztami követője és barátja érkezett Budapestre, A kör 2000-ben kapott Arany Oroszlánt. A mű vonzerejét növelte, hogy hazájában betiltották, a cenzorok többek között egy rendőri intézkedés ábrázolását kifogásolták, amiben európai szemmel nézve amúgy nem volt semmi különös.
A filmet látva a nézőnek viszont leesett az álla: Panahi a mentoráétól jelentősen eltérő filmnyelven beszélte el iráni nők – valójában egy nő – kiszolgáltatottságát. Ha újra csak lányt szültél, a férjed elhagy, ha egyedülállóként szülsz, mert a férjed meghalt, megvetett vagy, s ha idegen férfi autójába ülsz, csakis prostituált lehetsz. Itt a törvény sújt le rád, ott az előítélet, kórházból indulsz és börtönben végzed. Panahi azonban a nyers valóságban is fel tudott lelni valami költőit, sorstöredékekből felépített történetében együttérzést keltett hősei iránt, el tudta hitetni a nézővel, hogy Iránban nem azok a dühös tüntetők élnek, akiket a híradók vágóképei olykor mutattak, hanem normális, hétköznapi emberek, akik hasonlóképp éreznek, mint mi itt, Európában. A különféle propagandisztikus ábrázolásoktól jelentősen eltér – mondhatni, a valósághoz közelebb áll −, s nincs benne semmi agitációs felhang: Panahi művészete távolról sem emlékeztet Oliver Stone vagy Costa-Gavras munkásságára. Ezért volt meglepő és sokkoló, hogy a közönségtalálkozót a nagykövetség akkori munkatársai bekiabálásokkal zavarták meg: Panahit hazaárulónak nevezték, mivel szerintük hazáját nem kedvező színben tüntette fel.
Magyarország azonban nem Irán. Igaz, amikor Panahi itt járt, azt mesélte, hat állami tévécsatornájuk van, sajátos műsorszolgáltatásokkal, ezért néznek az emberek szívesen társadalmi témájú mozikat. Nálunk már hét állami tévécsatorna van, és jelszavakkal ellátott kormányzati óriásplakátok, viszont nincs megkövezés, csak verbálisan, de egyre durvább szavakkal. Ezért hasonló döbbenettel figyeltem, hogy Enyedi Ildikónak a magyar kormányra tett kritikai megjegyzése milyen indulatokat gerjesztett, miként forgatták ki, s hogy most a Panahi ellen háborgókéhoz hasonló elvárásokkal szidalmaznak valakit, akinek a munkásságáról, cannes-i, locarnói vagy teheráni díjairól láthatóan fogalmuk sincs. Mivel Enyedi Ildikó Arany Medve díjas filmje, a Testről és lélekről egy különleges szerelemről szól, a Berlinalén viszont inkább a politikus filmeket favorizálják, a Deutschlandradio riporterének mindenképp fel kellett tennie valamilyen közéleti kérdést is. „Ami a hazánkban történik, szégyen” – mondta Berlinben, s a félreértéseket elkerülendő, lapunknak adott interjújában egyértelművé tette: „Én nem az országtól félek, és nem az országot szégyellem, hiszen ez a hazám. Csupán a jelenlegi kormány politikusainak tevékenysége aggaszt, mert úgy látom, hogy lebontják a demokrácia alapintézményeit. 1989-ben nagyon hosszú idő után esélyt kaptunk rá, hogy nyugalomban, egymással összefogva létrehozzunk egy jó kis országot. Sajnos rosszul éltünk vele.” E nyilatkozattal sokan egyetértenek, semmi felháborító nincs ebben. Inkább az kellemetlen, ahogy a rendezőnőt védekező helyzetbe kényszerítenék a láthatatlan országimázsközpont önkéntes gárdistái.
Enyedi Ildikó rendszerváltással egyidős filmje, Az én XX. századom mind a magyar filmkritikusok, mind a Magyar Művészeti Akadémia toplistája szerint minden idők egyik legjobb magyar filmalkotása. A varázslatos mese messzebbre tekint a jelenünktől, egy jó kis XX. század elszalasztott esélyét mutatja meg. Panahit egyébként utóbb egy rövid időre bebörtönözték, s húsz évre eltiltották a filmezéstől − Enyedi Ildikó pedig a Simon mágus után tizennyolc évvel készíthette el berlini győztes filmjét. „Öt filmterven dolgoztam, de valahogy egyiket sem sikerült összehozni” – nyilatkozta erről lapunknak diplomatikusan.
Mészáros Márta, az orosz Larisza Sepityko, a bosnyák Jasmila Zbanic és a perui Claudia Llosa után Enyedi Ildikó az ötödik női rendező, akinek filmje a Berlinale történetében Arany Medvét kapott, Velencében mindössze négy, Cannes-ban egy női rendezőnek ítélték a fődíjat – Enyedinek most sikerült rést találnia a férfiak által megrajzolt körön. A világ filmművészetének megújítói között mindenesetre ezzel a filmjével is mindenképp ott van a helye: ha megnézzük, akár még az életbe is beleszerethetünk.
