A nemzeti karakter mítosza

Politikai rendszereket és azok változásait nem lehet egyetlen okkal magyarázni.

Egy másik példaként utalhatunk Ausztriára. Mindazok, akik tartottak a Szabadságpárt felemelkedésétől, örömujjongásban törtek ki, amikor Alexander Van der Bellen zöldpárti jelölt győzött az osztrák választáson. Azóta is gyakran utalnak az osztrákok politikai bölcsességére. Ha Norbert Hofer győzött volna, most azt hallgathatnánk, hogy Ausztria „operettország”. Ha a brexittörekvés elbukott volna, akkor most azok, akik az angolokon gúnyolódnak, valószínűleg egekig magasztalnák a brit társadalom bölcsességét, és visszavezetnék azt talán Nagy Alfréd királyig. Hányszor hallottuk az „ötszáz éve nyírt és öntözött angol gyep” bornírtságát! Valóban ötszáz éve öntözik az angol gyepet – leginkább skót és ír lázadók, chartista munkások, ludditák vérével (ha már a kölcsönös nemzeti előítéleteknél tartunk). Ez volt az angol parlamentarizmus – és nem a demokrácia, amellyel sokan összekeverik – árnyoldala akkor is, amikor a brexit kritikusai még nem találták ki, hogy mennyire megvetik a „szűkkeblű”, „rátarti” angolokat.

Politikai rendszereket és modellváltozásokat nem lehet egyetlen okra visszavezetni. A nemzetkarakterológia tévútra visz, mert azt a hitet terjeszti el széles körben, hogy Donald Trump, Marine Le Pen, Geert Wilders (esetleges) megválasztása vagy a brexit egyenesen levezethető valami ködös, homályos amerikai, francia, holland és angol karakterből, és ha a nép leszavazza a politikai döntéshozókat, akkor lehet hivatkozni a történelmi gyökerekre. Nem tagadhatjuk, hogy társadalomtörténeti és gazdasági eseménysorok képesek hosszú távon hatni a politikára. De ezek történelmi folyamatok, és nem egyszerűsíthetők nemzeti karakterjegyekké. A történelmi folyamatokat nem lehet egyértelműen pozitív vagy negatív előjellel minősíteni. S különösen nem lehet egyoldalúan egyetlen tényezőre redukálni az okokat. Lehet ugyan a mai spanyolországi munkanélküliségért az „örök” spanyol elmaradottságot bírálni, azt pedig visszavezetni a spanyol monarchia területei egyesítésének módjára (abszolutista módon, a katolikus államegyház segítségével ment végbe), de kérdéses, hogy ennek mennyi relevanciája van a XXI. század elején.

Magyarországon is divattá vált bizonyos, magukat baloldalinak és liberálisnak nevező körökben, hogy a nemzeti karakterjegyekben, a magyar „restségben”, „passzivitásban” kell keresni a Gyurcsány-kormány reformjai meghiúsulásának okát, vagy éppen a nemzeti együttműködés rendszerének gyökereit. Ennyire túláltalánosító, a történelmi eltéréseket figyelmen kívül hagyó értékelések azonban nem tudják helyettesíteni az ellenzék oldalán a víziót és a programot.

Illyés Gyula keményen bírálta a két világháború közötti divatos nemzetkarakterológiát, mondván, a nemzeti karaktervonások „Grönlandtól a Fokföldig mindenütt szó szerint ugyanazok”. Cs. Szabó László rámutatott arra, hogy a sokak – nem csak a konzervatívok – által öröklöttnek tekintett nemzeti karakterjegyek változhatnak. Mint írta, „a beszédes olasz a Borgiák alatt hallgatag volt, a fegyelmezett és puritán angol Erzsébet idején garázdálkodott, a hitetlen francia építette a legszebb templomokat, a semmittevő spanyol V. Károly alatt egy világrészt gyarmatosított, s a tékozló »magyar úr« valamikor ravasz és szenvedélyes kereskedő volt”.

Az, amit sokszor nemzeti karakterjegynek gondolunk, nem más, mint a művelt, magas kultúrával rendelkező, városias elit és értelmiségi által végrehajtott szocializáció eredménye. A XIX. században megszülető kötelező iskolarendszer, valamint az állam a maga sokféle szolgáltató funkciójával formálta a viszonylag új közösségi szerveződésnek számító nemzeti identitást. Az, hogy a németek „racionálisak”, „pedánsak”, „szorgalmasak”, az angolok pedig „hidegvérűek”, nem valami öröktől fogva létező sajátosság, hanem egy társadalmi nevelési program eredménye, amely nem a népben gyökerezett, hanem az elitben. Az iskola és a sajtó azt sugallta, hogy az ideális német és angol (francia, svéd, olasz, magyar stb.) ilyen és ilyen tulajdonságokkal rendelkezik. A politikai egyesítést követően nemzetet kellett nevelni a sokféle régió és tájegység lakosaiból, akik gyakran egymás nyelvét is alig értették, s ehhez leginkább a közös lelki tulajdonságok kreálása szolgált eszközként. Ahogyan Massimo d’Azeglio írta, feladatot állítva a jövő olasz vezetői elé: „Most, hogy megteremtettük Olaszországot, meg kell teremtenünk az olaszokat.”

Ma sok országban újfajta társadalmi nevelésre van szükség. Az Európai Unió vezetői nem tudnak megbirkózni a kontinens egymásra rakódott válságaival (gazdasági problémák, bevándorlás, integrációs kihívás), ha nem tesznek eleget azért, hogy elmélyítsék az európai tagállamok népei közötti összetartástudatot. D’Azeglio szavait parafrazálva: „Most, hogy megteremtettük az Európai Uniót, meg kell teremtenünk az európai identitást.” Amely természetesen nem kiváltja, hanem csupán színesíti a nemzeti identitásokat.