Lord Rothermere, a magyar határrevízió legnevesebb külföldi támogatója 1932-ben szobrot ajándékozott Budapestnek. Émile Guillaume alkotását, a Magyar Fájdalom szobrát a Szabadság téren állították fel. A mezítelen nő alakja a trianoni tragédia után a gyermekei sorsát sirató anyát jelképezte. Öt évvel később a margitszigeti Palatinus fürdő kibővítésekor a strand bejárata elé egy mészkő szobor került, Csorba Géza munkája, a Napozó lány. Budapest bombázását csak az előbbi élte túl: az idill elpusztult, a fájdalom megmaradt. Ám mivel a strand elől mégiscsak hiányzott az életöröm, a kommunista vezetés 1948-ban úgy döntött, a Horthy-korszak egyik jelképes műalkotásával, a Magyar Fájdalom szobrával helyettesítik a Napozó lányt. Az átváltozásban rejlő irónia hátborzongató.
Minden város a saját nyelvén írja a történetét. Az utcák, terek, épületek és műemlékek önálló jelrendszert hoznak létre, amelyet, akár egy szöveget, megérthetünk, megtanulhatjuk olvasni a várost. Azonban mint minden szöveg, ez is a megőrzés és a felejtés játéka. Mint egy palimpszeszt, vagyis az a viasztáblára vagy pergamenre rótt feljegyzés, amelyet letöröltek, hogy ráférjen az új szöveg. Ám az írást sosem lehet teljesen eltüntetni, nincs tökéletesen tiszta lap: a feleslegesnek ítélt jelek újra és újra felbukkannak, és átszűrődnek a pergamenen. A régi és új összemosódik, így a szöveg sosem lehet lineáris, nem olvashatjuk egyetlen, nyílegyenesen haladó történetként, más módot kell találnunk a megértésre.
A múlt héten aláírásgyűjtés indult azért, hogy a Szabadság teret „XX. század térré” kereszteljék át. A Tarlós István főpolgármesternek címzett petíció azonban közel sem annyira sikeres, mint amennyire elgondolkodtató. Az ötletgazda, Harmai Gábor szerint az „elmozdíthatatlan szovjet hősi emlékművel megalázott tér nem méltó arra, hogy a Szabadság tér nevet viselje”. És mivel ott van a német megszállás áldozatainak emlékműve, ráadásul még Ronald Reagan szobra is, kézenfekvő, hogy a huszadik századról kapja új nevét. Eddig nem sokan álltak a kezdeményezés mögé, amelynek éppen a bombasztikus ötlet a leggyengébb pontja. A Szabadság tér ugyanis jóval szélesebb történeti horizontot nyit számunkra.
A tér politikai terheltsége nem új keletű, már az eredeti névadás is az elnyomás változatos formáira rezonált. II. József hatalmas épületet emeltetett a belváros közepén (a mai térnél nagyobb területen). A magyar Bastille-ként is emelgetett Újépület eleinte börtönként, majd katonai akadémiaként funkcionált. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után magyar honvédek raboskodtak az épületben, és annak udvarán végezték ki Batthyány Lajos miniszterelnököt is. Az Újépületet 1897-ben bontották le, a helyén köztér létesült, amely a forradalomnak állított emléket. Ekkor kapta a Szabadság tér nevet, és ekkor, vagyis a huszadik század első éveiben húzták fel a látványt a mai napig meghatározó épületeket: a Tőzsdepalotát, a nemzeti bankot, a Postatakarékpénztárat, valamint több iroda- és bérházat.
Trianon után a tér a veszteség felett érzett bánat és a revízió vágyának kifejeződésévé változott. A négy égtájnak megfelelően négy szobor jelképezte az elcsatolt országrészeket, a tér közepén egy Nagy-Magyarországot ábrázoló virágágyást alakítottak ki, és itt állították fel egyebek mellett az ereklyés országzászlót is.
Alig érkezett meg azonban a Vörös Hadsereg, a tér hatalmi szimbolikája ismét megváltozott. 1945. május 1-jén avatták fel a szovjet hősi emlékművet, amely hosszú ideig irányította a Szabadság tér értelmezését. Az obeliszk végül 2014-ben kapott méltó vetélytársat: Párkányi Raab Péter alkotása, a német megszállás áldozatainak emlékműve gyászmunka helyett szintén sebeket tép fel, és a szakmai, tudományos kritikákon túl (giccs, félreértés és plágium) komoly társadalmi ellenállást generált: gondoljunk az Eleven Emlékmű mozgalomra, amely a szobor felállítása óta permanens „ellenemlékművel” tüntet.
Az aktivisták munkája nyomán a múlt kitörölni szándékozott jelei ütnek át a tér szövetén, szándéktalanul is felhívva a figyelmünket a névben rejlő ellentmondásra. A Szabadság tér évszázadok óta a szabadság hiányáról beszél.
Ennek megértéséhez azonban el kell szakadnunk a hatalom értelmezésétől, amely minden a korban a saját legitimációjára használja fel a teret. Vagyis egyetlen lineáris történetre, a saját megfellebbezhetetlen igazságára, egy tökéletesen tiszta lapra koncentrál, és megfeledkezik a város nyelvének bonyolultságáról, régi és új összjátékáról. Ha nem akarjuk elkövetni ugyanezt a hibát, meg kell próbálnunk elfogadni az egymás mellett futó, egymásba játszó vagy egymásnak ellentmondó történeteket. Csak így érthetjük meg a jelentések átváltozásában rejlő, Közép-Európában oly igen érthető iróniát.
És csupán ekkor lehet a Szabadság tér valóban a szabadság tere.
