Bárcsak nyugalom lenne már!

Bulik és nyomasztó csend, legóváros és partizó tizenévesek, egyetem, kórház és Afrika első IKEA-ja.

Több ezer munkás buszra vár, bárcsak háború lenne már – Pozsonyi Ádám punkzenekara, a Kisangyal igyekezett polgárpukkasztani ezekkel a sorokkal a nyolcvanas évek végén. Persze a kommunizmus hazug békepropagandájának fényében a szöveg nagyon is megállta a helyét, az ember értette, miről is van itt szó. A kilencvenes években már a Harcosok klubja című filmben hallhattuk: a mi generációnknak nem volt háborúja, az egész nemzedék benzinkutat kezel vagy ételt szolgál fel. Ó, a fogyasztói társadalom, az elpuhult nemzedék kritikája, hogyne értenénk, hogyne állná meg a helyét.

Mindez arról jutott eszembe, hogy az Index közvetítésével nemrég mi is megcsodálhattuk a belga Zaza Bertrand képriportját az elképzelhető legkilátástalanabb társadalomról. Észak-Korea, amelynek diktátora nemrég a féltestvérét is kivégeztette? Szíria, ahol ha reggel felébredsz, fellélegezhetsz, hogy még ma is életben vagy? Ugyan. Gíza külvárosának luxusnegyedéről van szó, amelyről a cikk szerint „lerí a steril unalom”. Az unalom, igen, ez a kulcsszó, ha Bertrand fotóit nézzük – láthatóan ezt kell éreznünk, ezt kell okosan megrágnunk magunkban. Külföldiek és felső középosztálybeli egyiptomiak élnek itt, s főként rengeteg fiatal, a képriportban is őket láthatjuk. Leginkább nőket, fiatal lányokat, akik hol egy medence előtt heverésznek, hol egy klubba készülnek betérni, vagy épp egy mosdóban ülnek magukba roskadva, belegondolva üres, tartalmatlan életükbe.

Merthogy a fotósorozat üzenete ez, amit a legegyértelműbben Bertrand mondatai érzékeltetnek. A fotós állítólag megdöbbent, amikor ezt a „hamis világot” megismerte: „az ingatlanbefektetők által kreált lélektelen környezetben a valóságtól elrugaszkodott, szélsőségesen énközpontú lányokkal találkozott”. És az ember még azt gondolta volna, hogy lélektelen környezetet Kim Dzsong Un kreált, esetleg valamelyik afrikai despota. Nem, a valódi gonosz az ingatlanbefektető, akinek ördögi tevékenysége nyomán az egyiptomi gazdasági elit gyermekei burka és csador helyett miniszoknyát és magas sarkút húznak, elfordulva szüleik, nagyszüleik hagyományától. Bulik és nyomasztó csend, legóváros és partizó tizenévesek, egyetem, kórház és Afrika első IKEA-ja. Érzik már az olvasók, milyen megdöbbentően hamis látszatvilággal állnak szemben?

Nos, Bertrand érezte, és meg is mutatta nekünk az elképzelhetetlent: azt a világot, amelyben mi a mindennapjainkat éljük, a szóban forgó gízai fiatalok esetében viszont kilátástalanságnak és álságosságnak érzékelünk. Buliznak, magas sarkút hordanak, és még IKEA is van? De hiszen ezek a mi kiváltságaink! Miért nem látják a valóságot, miért nem mennek ki a poros egyiptomi utcákra, várva, hogy valaki megerőszakolja őket? Hiszen nyilván a gazdag gízai fiatalok tehetnek róla, hogy országukban nem mindenkinek adatott meg mindaz, ami nekik igen. S nyilván nem az a normális élet, amit ők élnek, hanem amit a történelem viharaiból kikeveredni nem tudó milliók. Az előbbi szinonimája az unalom, a sterilitás, a lélektelenség, az utóbbié a megrázó valóság. Arról is van persze képriportunk, csak át kell kattintani egy másik oldalra fűtött szobánk magányában, aztán megnézhetjük, hogyan halnak bele a háborúba más fiatalok, ahogy az megszokott. És ahogy arra ironikus módon a nyugati társadalmak is annyira vágyakoznak már évtizedek óta.

Beleszerettünk Harcosok klubja filozófiánkba, sterilitásként ábrázoljuk a normalitást, unalomként a nyugalmat, lélektelenségként azt, hogy néhány fiatal úgy élhet, ahogy a fiataloknak élniük kellene. A nyugodt, rendezett élet elvégre a mi valóságunk, s majd üres óráinkban filozofálunk egyet arról, miért élnek álomvilágban a gízai szerencsések, amikor azt hiszik, részük lehet ugyanabban a luxusban, mint nekünk, nyugatiaknak.