Csak kvótát ne! De akkor mit?

Ahol a női képviselők aránya eléri a kritikus tömeget, ott a politikai kultúra is javul.

Pedig azt már láthatjuk, hogy a női képviselők aránya átmeneti intézkedés nélkül – melyet a hazánkban is érvényben lévő ENSZ CEDAW nőjogi egyezmény is szorgalmaz – nem fog emelkedni. És itt meg is találtuk a kvótával szembeni ellenérzés fő okát: míg az egyezmény a maga „köteles minden megfelelő intézkedést megtenni” fordulataival érintetlenül megbújhat 35 éve a belső jogban, a női kvóta vállalása már keményebb dió volna. A számok ugyanis makacsul ellenállnak a különféle olvasatoknak, és nehéz őket paternalizmussal, princípiumokkal meg jóindulatú szexizmussal kozmetikázni.

Persze vannak, akik megpróbálják: ugyan, fogadjuk már el a status quót, hiszen „a nők nem is akarnak politizálni”. A valóság a felmérések szerint az, hogy a fiatalok politikai ambicionáltsága mindkét nemnél egyformán alacsony. Vagyis a férfiak ugyanannyira nem akarnak politizálni, mint a nők, és ehhez képest végül aránytalanul nagyobb számban rúghatnak labdába. Apropó: pár éve egy illetékestől megkaptuk, hogy a politika férfisport – ennek lovagias(kodó) változata az, hogy a politika zord, kemény világa nem való a finom, érzékeny lelkű hölgyeknek. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy ahol a női képviselők aránya eléri a kritikus tömeget, vagyis az érdekképviselethez szükséges minimumnak tartott 30 százalékot, ott a politikai kultúra is javul, és a nagyobb átláthatóságnak (kevesebb urambátyám viszonynak) köszönhetően a korrupció is csökken. Visszakerülnek a politikába a háttérbe szorult kérdések, és az állampolgárok részéről mérséklődik a politikai szkepszis. A politikusnők nagyobb eséllyel ápolnak jó kapcsolatot a helyi közösségekkel és a civilekkel, s hajlandóbbak pártokon felül, ügyek mentén együttműködni.

Ismerjük persze az ellenérveket is, amelyek közt élen jár az az elképzelés, hogy a kvóta egyenesen megalázó a nőkre nézve, mert ők nem akarnak kvótanők lenni. Ezzel szemben a kvóta megvalósulása nem azt jelenti, hogy alkalmatlan nők kerülnek pozícióba, hanem azt, hogy az eddig kiszorult alkalmasak végre esélyt kapnak (azaz a női kvóta nem jogtalan előnyszerzés, hanem egy eddig fennálló hátrány, a nevén nem nevezett férfikvóta kiküszöbölése az egyenlőség érdekében!), és a férfiak közül is nagyobb eséllyel az alkalmasabbak maradnak bent. Ugye nem akarjuk azzal áltatni magunkat, hogy a jelenlegi kiválasztási folyamat minden ízében korrekt, és a parlamentben csak és kizárólag rátermett képviselők ülnek? (Vannak kvótaférfiak is!) Persze már hallom is: csak nem akarok még több X. Y.-t (behelyettesítendő népszerűtlen női politikussal) a parlamentbe! Senki sem vitatja, hogy a női politikusok közt is vannak alkalmatlanok, ráadásul eszükbe sem jut női érdekeket képviselni. Viszont ez is a jelenlegi viszonyokkal magyarázható: a kevés bekerülő nő kiválasztásánál a párthűség az elsődleges szempont, ráadásul nagyon gyakori hatalmi stratégia, hogy egy-egy ellenszenves intézkedésért egy nővel vitetik el a balhét. A kulturális emlékezetünkbe égett teljes abortusztilalom sem a szövőnőből miniszterré lett jó káder Ratkó Anna fejéből pattant ki. Az alkalmatlan női politikussal éppen annyira nem a neme a probléma, mint tehetségtelen férfi társával – csak az utóbbinak a neme a jelenlegi 90-10 százalékos megoszlás mellett kevésbé szúr szemet.

De hát, hangzik egy további ellenvetés, akkor ennyi erővel legyen romakvóta, rokkantkvóta, barnahajú-kvóta, alacsonykvóta stb. Csakhogy a nemi különbség minden egyéb (fontos vagy kevésbé fontos) társadalmi különbséget átmetsz, és az egyes hátrányos helyzetű társadalmi csoportokon belül is megjelenik. Például egy roma nő egy roma férfihoz képest kettős diszkriminációt szenved el etnikai és egyúttal nemi hovatartozása miatt, a többségi társadalom előítéletei mellett még saját közösségének szexizmusa is sújthatja, és fontos az ezzel kapcsolatos problémákat az érdekképviseletben is megjeleníteni. Az attitűdvizsgálatok ráadásul azt mutatják, hogy az előítéletesség a nőknél alacsonyabb mértékű, így a nők nagyobb aránya a politikában önmagában pozitív hatású lehet más hátrányos helyzetű csoportokra nézve.

De a kvóta önmagában nem elég. Ez az egyetlen ellenérv, amivel – annyi különbséggel, hogy az ötlet elvetéséhez nem tartom elégséges indoknak – egyetértek. Kanyarodjunk vissza a finnekhez: ők maguk a nemi egyenlőség terén elért tartós sikereiket a szolidaritással magyarázzák. Vagyis az első 19 képviselőnő hatékony érdekképviseleti munkájához olyan férfiak is kellettek, akiknek nem a nők kiszorítása és a politikai elit kocsmai haveri körré züllesztése volt a fő törekvésük. Még nem késő próbálkozni.

A szerző a Nőkért Egyesület elnöke