Most, hogy a finnországi Oulu városában elindult az utóbbi évek legjelentősebb közgazdasági-társadalmi kísérlete, világszerte újra fellángoltak a viták a feltétel nélküli alapjövedelemről. Csak emlékeztetőül: a kis tengerparti településen kétezer, nemrég még a Nokiánál dolgozó, állástalan mérnök kap két évig garantált jövedelmet (havi 560 eurót, 172 ezer forintot) a kormánytól. Cserébe elesnek minden más szociális juttatástól és a munkanélküli-segélytől, viszont ez a pénz akkor is jár nekik, ha közben munkába állnak.
A projekt arra keresi a választ: mi történik akkor, ha az embereknek nem kell aggódniuk amiatt, hogy mit esznek, ha éppen nincs munkájuk? Az alapjövedelem támogatói úgy gondolják: ha az embereknek nem kellene mindig megküzdeniük a mindennapi megélhetésért, akkor több figyelmet szentelnének az egészségüknek, sportolnának, lenne energiájuk és idejük továbbképezni magukat. Persze az is lehet, hogy az ingyenjövedelemmel „elkényeztetett” kísérleti alanyok naphosszat csak heverésznek majd otthon, nézik a tévét, és isszák a sört. Erre a veszélyre hívja fel a figyelmet a legnagyobb finn szakszervezet, amely szerint a biztos bevétel tudatában az emberek túl könnyen utasítanának vissza kellemetlen munkaköröket, ami végül gazdasági problémákat okozna. Semmi sem garantálja azt, hogy nem a lustaság kerekedik felül, sőt, a közgazdászok egy része meg van győződve arról, hogy az alapjövedelem, kivált a szegényebbek körében, visszaveti a munkavállalási kedvet.
Nem olyan egyszerű azonban komplett őrültségként elkönyvelni a koncepciót. Egyes felmérések szerint a nem túl távoli jövőben tényleg átveszik a robotok a munkánkat. Az amerikai MIT egyetem kutatói úgy látják, a 20 dollárnál alacsonyabb órabérű munkakörök több mint 80 százalékát hamarosan automatizálják, és a kormányok képtelenek lesznek megbirkózni a növekvő munkanélküliséggel. Mint ahogyan az egyre erősödő jövedelemegyenlőtlenségekkel sem tudnak mit kezdeni.
A XVI. századból származó gazdaságpolitikai elképzelést épp az teszi mostanában aktuálissá, hogy a XXI. századra bekövetkezett technológiai változások hatására megtorpant a bérnövekedés üteme, különösen az alsó és a középosztály tagjai körében. Nincs többé folyamatosan emelkedő életszínvonal, egyre többen érzik úgy, már ahhoz is keveset keresnek, hogy olyan szinten éljenek, mint a szüleik. Ezt támasztják alá a felmérések is: az Oxfam szerint a világ leggazdagabb 62 emberének vagyona 44 százalékkal nőtt 2010 óta, miközben a legszegényebb 3,5 milliárdé 41 százalékkal csökkent.
A túlzott vagyoni különbségek nemcsak az emberek önértékelésére és közérzetére mérhetnek súlyos csapást, hanem a gazdasági növekedést is visszafogják. Ezért kezd most már a főáramú közgazdasági gondolkodásban is gyökeret verni a feltétel nélküli alapjövedelem gondolata. Ha minden állampolgár munkavégzés nélkül, alanyi jogon kap egy minimális összeget, az megoldás lehet a mélyülő társadalmi egyenlőtlenségekre, és a leginkább kiszolgáltatottak számára jelentene nagy segítséget. Azt is ki kell azonban még találni: mekkora lehet az az alapjövedelemként adható összeg, amely még tolerálható egyéni és társadalmi szinten egyaránt? Ha túl magasan állapítja meg egy kormány az ingyenes juttatás összegét, senki sem kíván dolgozni, ha pedig túl alacsonyra, az meg semmivel sem jobb, mint a jelenlegi túlbonyolított szociális rendszer. Arról pedig még nem is ejtettünk szót, hogy egy adott országnak honnan lenne minderre forrása, miközben ez az intézmény csak egy komplex módon átalakított rendszerben működik.
Bonyolult erkölcsi, szociális és gazdasági kérdéseket vet fel tehát az alapjövedelem gondolata, és a finn projekttől nem is várhatunk ezekre kész választ. Két év ugyanis túl rövid idő, a szakértők szerint legalább 10-20 éves időtávra és egy városnyi népességet felölelő kísérletre lenne szükség. Előbb-utóbb azonban lesz elég kiértékelhető kezdeményezés, hiszen idén a világon még hét helyen – Kenyában, Kaliforniában, Hollandiában, Kanadában, Indiában, Olaszországban és Ugandában – kísérleteznek az ingyenpénzzel. Ebből az is kitűnik: nem az adott ország gazdasági fejlettségétől függ, hogy lát-e fantáziát az alapjövedelemben vagy sem, ez nem a gazdag országok privilégiuma. Épp ezért akár hazánkban is el lehetne gondolkodni ilyen projekten, de ettől távol állunk. Nem is csoda, hiszen az Orbán-kormány azt vallja, hogy – okkal vagy ok nélkül, de – a munka nélkül maradt emberek érdemtelenek a különféle ingyenes juttatásokra. Ilyen szemlélet mellett nálunk aligha lehet erről értelmes vitát folytatni, épp olyan minőségű demagógiába torkollna, mint a rezsicsökkentés vagy a menekültek kérdése. Vagyis az alapjövedelem gondolatához még sokat kell érnie a magyar társadalomnak.
