Kaliforniai álmodozók

Az Egyesült Államok legnépesebb tagállamának elszakadása újraírná a történelmet. A polgárháborúét is.

Ha eljátszunk az önálló Kalifornia gondolatával, akkor a jövőt illetően politikai és gazdasági megfontolások juthatnak először eszünkbe: a demokraták, mint említettük, elvesztenének 55 elektort és egy nagy szavazói bázist. Az Egyesült Államok egy nagy gazdasági területet – ugyanakkor az illegális bevándorlók jelentős százalékának problémája is az új államé maradna, megkönnyítve Washington dolgát. Ha Kalifornia viszont elszakadhat, az azt jelenti, hogy az Egyesült Államok olyan szövetségi állam, amelyből kiléphetnek a valóban szuverén tagállamok. Ez alapvetően azt a vonalat erősíti, amelytől a demokraták amúgy irtóznak: a „states’ rigths” filozófiát, azaz az erős tagállami jogkörök elképzelését, amelyet Trump amúgy támogat, és a Legfelsőbb Bíróságba jelölt bírája is ezt vallja.

Még érdekesebb azonban, hogy mindez mit jelent az amerikai múltra nézve, mármint ha 2017-ben egy tagállamnak joga van a kilépéshez. Volt ugyanis 150 évvel ezelőtt egy háború, amit épp az a vita váltott ki, hogy kiléphet-e egy tagállam a föderációból – márpedig ez akkor sokkal reálisabb lehetőség volt, mint ma. Ez vezetett az Észak és Dél között vívott polgárháborúhoz, avagy a déli Amerikai Konföderációs Államok szemszögéből: az államok közti háborúhoz (sokan mind a mai napig „civil war” helyett úgy emlegetik: „war between the states”).

Az 1861–65 között vívott véres háborúról általában annyit tudunk, hogy a felvilágosult északiak Lincoln elnök vezetésével a háború során felszámolták a sötét Dél embertelen intézményét, a rabszolgaságot. A déliek jelentős részének interpretációja azonban ettől radikálisan eltér: anélkül, hogy védenék a rabszolgaságot, azt állítják, a déli államoknak a „states’ rigths” jegyében mint szuverén országoknak joguk volt a kilépéshez. Megint mások persze igyekeznek rámutatni: a „states’ rigths” csak fedőideológia volt a rabszolgaság fenntartásához. És hát valóban furcsán hangzik, hogy a déliek a saját (agrárius-ültetvényes-rabszolgatartó) életmódjuk szabadsága jegyében harcoltak, miközben másoktól megtagadták ezt a szabadságot. De ők azt mondják: a rabszolgaság előbb-utóbb háború nélkül is megszűnt volna.

Csakhogy akár a rabszolgatartás volt az, ami a konfliktust kiváltotta, akár a „saját életmódjuk” védelme ösztönözte a déli államokat, attól még ugyanúgy igaz, hogy ha egy szövetségi állam részei voltak, amely szuverén országok föderációja, akkor joguk volt dönteni arról, maradnak-e e föderációban vagy sem. Úgy fogalmaznék tehát, hogy a háború két oka a rabszolgaság és a „states’ rigths”-filozófia voltak. Lincoln ráadásul nem tervezte a rabszolgaság felszámolását, hanem kompromisszumos megoldásra törekedett a „szabad” és a „rabszolgatartó” államok között, és csak a háború során hozott felszabadító határozatot.

Nagyon érdekes, hogy a Konföderáció egykori tagállamaiban mennyi rejtett emlékmű és múzeum emlékeztet a „veszett ügyre”, emellett vannak „hagyományőrző” szervezetek is, mint a Konföderáció Fiai, a Konföderáció Leányai és hasonlók. Az egykori fővárosban, Richmondban pedig monumentális szobrok állítanak emléket Jefferson Davisnek, a Konföderáció elnökének és Robert E. Lee tábornoknak, a déli csapatok vezérének. Mégiscsak furcsán mutatna, ha (elterjed olvasatban) egy olyan ügy védelmezői, amit itthon államellenes szervezkedésnek, lázadásnak tartanánk, egy sugárúton állnának sorfalat. Persze a történészek örökké vitatkozni fognak azon, kinek mihez volt joga akkoriban, kiléphetett-e néhány tagállam a még mindig formálódó Egyesült Államokból vagy sem.

Másképp mutat mindez akkor, ha Kaliforniának 2017-ben joga van kilépni a föderációból. Ez esetben Davis és Lee Konföderációjának kétségkívül joga volt távozni az unióból, akkor pedig nem ők a lázadók, hanem Abraham Lincoln elnök és Ulysses Grant tábornok (később ugyancsak elnök) az agresszorok, akik jogtalanul támadtak meg egy másik szövetségi államot, amelyet szuverén tagállamok alkottak. Még akkor is, ha az a szuverén szövetségi állam épp akkor lépett ki az Egyesült Államokból. Ez esetben nem nevezhető furcsának Davis és Lee szobra Richmondban, ahogy ma nem furcsa Lincoln mauzóleuma sem Washingtonban. Ellenben a polgárháború szuverén államok közti háború volt, amit nem feltétlenül egy nemes ügyért, hanem egy szabad ország ellen vívtak. Félelmetes belegondolni mindebbe annak fényében, hogy Lee tábornok még 1865-ben amnesztiáért folyamodott, azt azonban csak 1975-ben, posztumusz kapta meg a Szenátustól és Gerald Ford elnöktől.

Messzire vezet tehát az Egyesült Államokból való kilépés gondolata. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a Konföderáció milyen precedenssel szolgál az Európai Unió számára, főleg a brexit után. De ez már egy másik történet.