A különleges kapcsolat, azaz a „special relationship” kifejezés eredetileg Winston Churchilltől származik, és azóta szinonimája lett az Egyesült Államok és Nagy Britannia közötti szoros politikai és gazdasági kapcsolatoknak. A második világháborúban való sorsfordító együttműködés után a 80-as években Ronald Reagan és Margaret Thatcher személyes szinten is kitűnő viszonya adott új tartalmat az állandó jelzőnek. De George W. Bush és Tony Blair is nagyon hasonlóan gondolkodtak a világról; sokak szerint ennek tulajdonítható, hogy Blair – később megalapozatlannak bizonyult katonai információkra alapozva – az Egyesült Államok oldalán belépett az Irak elleni háborúba.
Ezt a különleges kapcsolatot volt hivatott megerősíteni az az emlékezetes jelenet is, amikor Barack Obama és David Cameron ingujjra vetkőzve együtt sütöttek hamburgert a miniszterelnöki rezidencia kertjében. És alighanem ennek következtében szállt be Obama elnök Cameron Európai Unió melletti kampányába, amikor tavalyi londoni látogatásán kijelentette: az unióból kilépő Nagy-Britannia szabadkereskedelmi törekvéseit Washington nem fogja kivételes elbánásban részesíteni, és az ezt célzó tárgyalásokhoz a sor végére kell majd állnia. Bár többen úgy vélték, ezt a fenyegetést valójában a brit házigazdák adták Obama szájába, még a maradáspártiak közül is sokan felháborodtak azon, hogy az amerikai elnök beavatkozik a népszavazási kampányba – és könnyen lehet, hogy végeredményben ez is hozzájárult a kilépéspártiak győzelméhez.
Annak, hogy Donald Trump republikánus elnökjelölt szinte azonnal reagálva maximális támogatásáról biztosította Londont, és a majdani szabadkereskedelmi tárgyalásokon az utolsóval szemben az első helyet ígérte a briteknek, akkor még kevesen tulajdonítottak jelentőséget. Azután elérkezett 2016 novembere, amikor is az amerikai elnökválasztás éjszakáján Nigel Farage, az uniós népszavazást részben kikényszerítő Egyesült Királyság Függetlenségi Pártjának (UKIP) addigra lemondott vezetője az elsők között gratulált a győztes Trumpnak, aki egyébként már a választási kampány során is azt hangoztatta: győzelme egy „brexit plus plus”-szal fog felérni.
Donald Trump beiktatása után az is hamar egyértelművé vált, hogy választási ígéreteit – amelyek közül sok már a kampány idején nagy port vert fel – valóban meg akarja valósítani. Így történt ez a Nagy-Britanniának felajánlott első hellyel is: igaz, még nem egy szabadkereskedelmi megállapodás tárgyában, de a világ vezetői közül valóban Theresa May brit miniszterelnök találkozhatott először az új amerikai elnökkel. Ezen a megbeszélésen Trump részéről – a brexit dicsérete és az abban rejlő lehetőségek méltatása mellett – az is elhangzott, hogy az Egyesült Államok a kilépés után kész gyors szabadkereskedelmi megállapodást kötni a szigetországgal. Amit persze Brüsszelben egyáltalán nem fogadtak kitörő örömmel, és az unióban azóta egyre többször elhangzik: a britek nem járhatnak jobban a kilépéssel, mint ha tagok maradtak volna.
Pedig az Európai Unió számára sokkal pozitívabb üzenete is volt Theresa May és Donald Trump tárgyalásainak. A brit vezető ugyanis lényegében kikényszerítette vendéglátójától a NATO iránti „százszázalékos” elkötelezettség kinyilvánítását – tehát annak a szervezetnek a nyílt és egyértelmű támogatását, amelyet Trump korábban még idejétmúltnak nevezett, nagy vihart kavarva ezzel több uniós tagállamban.
A fősodorbeli média és a közvélemény egy része azonban alig néhány órával a találkozó után már egészen mással volt elfoglalva. Donald Trump ideiglenes beutazási korlátozást bevezető elnöki rendelete – amelyet a sajtó következetesen csak utazási tilalomnak nevez – szinte minden más hírt kiszorított a címlapokról és a híradásokból. Némely tudósítók már azért is elmarasztalták a brit miniszterelnököt, mert nem ítélte el azonnal a rendelet kiadását, majd azt is felvetették, hogy vissza kellene vonni Trump állami meghívását, amit a miniszterelnök épp az előző nap tolmácsolt az elnöknek. Még petíció is indult e tárgyban, amit 1,8 millióan írtak alá. (Persze volt ellenpetíció is, amit pár százezren szintén aláírtak – úgy, hogy erről lényegesen kevesebbet lehetett hallani a médiában.) Sőt a múlt héten az alsóház – hivatalosan teljesen pártsemleges – elnöke is kijelentette: nem fogja megengedni, hogy Donald Trump beszédet mondjon a parlamentben. Még akkor sem, ha ez nem is szerepelt az előzetes programtervekben.
Theresa Maynek tehát óvatosan kell lavíroznia, hogy a brexit következtében még fontosabb partnerré avanzsáló Egyesült Államokkal az ország szempontjából a lehető legjobb kapcsolatot alakítsa ki, de közben odahaza se üzenjen hadat azoknak a szövetségeseinek és választóinak, akik Trump politikai nézeteit nem tartják szalonképesnek.
