Segíts másokon, az Isten is megsegít – csavarhatnánk ki a mondást, és érdemes máris az elején leszögezni: támogatni, adakozni nagyon fontos és nemes cselekedet. Csak nagyon nem mindegy, kinek és hogyan. A szegények, rászorulók vámszedőiről írni és beszélni nagyon nehéz anélkül, hogy közben ne kockáztatnánk az adományozásba vetett bizalom csorbulását. Vagyis azt, hogy akik eddig jó szándékkal támogattak valóban nemes célokat szolgáló szervezeteket, ők is azt mondják: nem bízunk már senkiben, inkább nem is adakozunk.
Sokan lehetnek úgy velem együtt, akiknek hetente akár többször is ismeretlen nevű „segélyszervezetek” munkatársai csörgetik meg a telefonját, hogy főként szegény, beteg gyermekek számára gyűjtsenek adományt. Többségük nem tesz mást, mint néhány mondatban ismerteti a rászoruló problémáit, majd rendszerint azzal folytatja, hogy a gyógyulásra csak külföldi kezelést, műtétet követően van esély, ám ezt az állam nem támogatja. Mi pedig, potenciális adakozók, higgyük is el mindezt, s utaljuk mielőbb a pénzt. Meglehet, a telefonálók többsége tisztességes, az adomány pedig a megfelelő helyre kerül – ám a kisördög a csalásokról szóló hírek hallatán csak ott bujkál bennünk.
A félreértések és visszaélések elkerülése érdekében a legegyszerűbb szűrési, ellenőrzési módszernek az tűnik, ha megkérjük a telefonálót, küldjön e-mailt is minden szükséges hivatkozással. Így le tudjuk ellenőrizni, hogy a szervezet valóban létezik-e, tényleg szerződött partnere-e például az általa hivatkozott kórháznak. Személyes tapasztalat, hogy tíz telefonálóból egy küld valóban levelet; aligha véletlen, hogy e társaságok kapcsolatrendszere, célja, pénzköltése hitelesnek is bizonyul.
Vajon mi lehet a többiekkel, kik lehetnek ők? S ami még fontosabb: mit lépjünk mi, ha valóban segíteni szeretnénk, netán tenni azért, hogy a főként szociális és egészségügyi területen mozgó támogató szervezetek „piaca” tisztuljon? Valamit mindenképp tenni kell az utóbbiért – először is beszélni kell a kérdésről.
Hasonló probléma merült fel a kétezres évek közepén, a Dél- és Délkelet-Ázsiában pusztító cunamit követően, amikor Magyarország (is) jó példát mutatott szolidaritásból. Az eredmény mégis felemásra sikerült. A neves, döntően egyházi kötődésű szervezetek fontos munkát végeztek a térségben, például víztisztító berendezéseket telepítettek, oktatási, egészségügyi intézményeket fejlesztettek. De sajnos akadt olyan, a segélyszakmában addig nem ismert társaság is, amelyik rosszul költötte el a pénzt, illetve – finoman fogalmazva – jut is, marad is alapon gazdálkodott. Az akkori gyűjtési akció jó példája a hazai segélyezésnek: nagy ügyek mentén sokan felsorakoznak, arra viszont nem figyelt oda mindenki, hogy a pénz jó helyre is kerüljön.
De adódik ezzel kapcsolatban még két felvetés. Egyfelől az adománygyűjtést ma is jogszabályok bástyázzák körül. Az viszont nem feltétlenül várható el minden adakozótól – köztük sok kispénzű, nyugdíjas embertől, akik nem szörföznek éjjel-nappal a világhálón –, hogy minden esetben nyomozást folytassanak, ki szélhámos, ki szentéletű. Megkönnyítené a helyzetet, ha a segítségért hozzánk forduló szervezetekről létezne hiteles, könnyen hozzáférhető lista, amely alapján eldönthetnénk, nyugodt szívvel tesszük-e le valamelyik mellett – szó szerint – a garast. Másfelől mindig ott van a segítségnyújtás alapesete, hogy bizony komolyabb szervezés nélkül magunk is támogathatjuk a látókörünkbe kerülő rászorulókat – ilyenek mindenkinek a környezetében élnek. A jó példákat pedig hosszan lehetne sorolni. A sok kis hétköznapi csoda ellenére a hazai adakozási kultúra még nem nevezhető teljesen kiforrottnak. Léteznek profi módon működő szervezetek, de maga a segítés eszménye még nem hatja át a társadalmat, sajnálatos módon a tehetősebb réteget különösen nem. („Megvan nekünk a magunk baja ”) A médiában, a közbeszédben nem reprezentált ügyek mellé nehéz támogatókat állítani, sok sikeres cég pedig sajnos a segélyezésre kifejezetten a marketing, az önfényezés részeként tekint. Ha tekint rá egyáltalán bárhogyan is.
Magyarországon sosem volt stabil és nagy a jólét. Kár ebből pártpolitikai kérdést faragni; tény, hogy az eddigi kormányok messze nem költöttek annyit a humán terültre, mint tehették volna. A korai kapitalizmus korában az állam úgy gondolta, nincs dolga a leszakadókkal, ma viszont már a szavak szintjén minden párt a társadalmi különbségek csökkentésének fontosságát hirdeti. A távolság azonban valójában csak nő a széles alsó és a szűk felső réteg között. A jobb- és baloldali elit elszakadt a hétköznapi realitásoktól, a szociális-támogatói szféra valódi képviselői pedig nem elég befolyásosak a döntéshozatal terén.
Adományokkal mindenkit megmenteni egyszerű emberként mi sem tudunk. De a kis csodákat tartsuk legalább életben.
