A kormány mint intézmény nem változik meg. A bírói hatalmi ág sem. Csak a törvényhozást érinti a javaslat. Reybrouck Belgiumban már megszervezte Bürgerkonvent G1000 néven e testületet. Az új intézménytől kevesebb színjátékot és nagyobb operativitást várnak el, mint a hagyományos parlamentektől. A hagyományosan választott képviselőket gyakran kötik választókerületük vagy választóik érdekei, esetleg üzleti csoportok, melyektől egzisztenciális függésben vannak. Ám az esetenként, sorshúzással felállított polgári „esküdtszékeket” ezek sokkal kevésbé befolyásolnák. Írországban már a gyakorlatban is kipróbálták: száz kisorsolt polgárral szavaztatták meg, hogy alkotmánymódosítással lehetővé tegyék-e az azonos neműek házasságát. Nyolcvanszázalékos volt az igenek aránya, míg a népszavazáson közel kétharmados.
Történelmi előzményei is vannak a sorshúzásos eljárásnak. A középkori Firenzében évszázadokon át bonyolult sorsolási rendszerrel hozták meg a politikai döntéseket. Az athéni demokráciában a legfontosabb tisztségeket sorsolás útján töltötték be, hogy kiküszöböljék a választáshoz kapcsolódó hatalmi visszaéléseket. Arisztotelész a sorshúzást demokratikusnak, a választást arisztokratikusnak tartotta. „Így tartották Montesquieu és Rousseau, a demokrácia XVIII. századi előhírnökei is” – írja Van Reybrouck, s így a nemesi arisztokrácia rendszerét a „választási arisztokrácia” váltotta fel.
Úgy tűnik, van ebben az elképzelésben egy sor praktikus, megfontolandó érv. De a közösségi média révén igényesebb hírfogyasztóvá és hírgyártóvá, a közvélemény formálásában közvetlenül részt vevő polgárra történő hivatkozás nem meggyőző. Ha ez igaz az ezer sorsolással kiválasztottra, akkor igaz a szavazók millióira is.
A szerző közgazdász és társadalomkutató
