A „populista” rendszerek és politikusok megerősödése és különösen Trump megválasztása óta érdekes irányvonal jelent meg a balliberális médiában: ha a választások és népszavazások legitimitását nem is, célszerűségüket erősen kétségbe vonják (hiszen a számukra nemkívánatos politikusokat juttatják hatalomra). Tipikus megjelenítője ennek az irányzatnak egy, még a Spiegel tavalyi 31. számában megjelent cikk: „Wahlen sind nicht demokratisch” (A választások nem demokratikusak) – interjú David Van Reybrouck belga történésszel. Ebben ilyen hajmeresztő kijelentéseket olvashatunk: „Megöljük a demokráciát, ha azt erre az archaikus eljárásra [mármint a választásokra] redukáljuk.” „Csak a sorsolás mentheti meg a demokráciát.” „Demokráciánk hamis eszközöket használ. A választások és népszavazások primitívek és idejétmúltak. Nem a XXI. századi körülményekre vannak szabva.” „Ha az embereket választási baromnak tekintik, akkor úgy is viselkednek.”
A demokrácia intézménye megfáradt. „Miért primitív eszközök a választások a népakarat kitalálására?” – írja egy másik, a Sternben megjelent cikkének alcímében ugyanez a szerző. Hasonló hangon írt Techet Péter nemrég a népszavazásról a Magyar Nemzetben: „ a népszavazás egyáltalán nem a demokrácia ünnepe, hanem a korlátlan vezéruralom lehetősége”, amely a többségi diktatúrához vezet.
Arra hivatkoznak, hogy a közösségi média megváltoztatta a társadalmat, mert „olyan szavazati lehetőséget adnak az embereknek, amellyel eddig nem rendelkeztek”. Az állampolgár általuk tudatosabbá válik, nagyobb az igénye arra, hogy részt vegyen a közéleti kérdések megvitatásában és komolyan vegyék a véleményét – ez viszont igaz.
Nem kevésbé hajmeresztő a javasolt megoldás – ugyanakkor elgondolkodtató is. Fel kell tenni az eldöntendő kérdést. Ezután tetszőlegesen, sorshúzással ki kell választani ezer állampolgárt. Nekik lehetővé kell tenni, hogy bármilyen szakértővel konzultálhassanak, és minden dokumentumhoz, anyaghoz hozzáférjenek. Majd pedig döntsenek a feltett kérdésről, szavazással. A rendszer a bírósági esküdtszékek mintájára működik: ott is kiválasztott polgárok döntenek az adott kérdésben.
A kormány mint intézmény nem változik meg. A bírói hatalmi ág sem. Csak a törvényhozást érinti a javaslat. Reybrouck Belgiumban már megszervezte Bürgerkonvent G1000 néven e testületet. Az új intézménytől kevesebb színjátékot és nagyobb operativitást várnak el, mint a hagyományos parlamentektől. A hagyományosan választott képviselőket gyakran kötik választókerületük vagy választóik érdekei, esetleg üzleti csoportok, melyektől egzisztenciális függésben vannak. Ám az esetenként, sorshúzással felállított polgári „esküdtszékeket” ezek sokkal kevésbé befolyásolnák. Írországban már a gyakorlatban is kipróbálták: száz kisorsolt polgárral szavaztatták meg, hogy alkotmánymódosítással lehetővé tegyék-e az azonos neműek házasságát. Nyolcvanszázalékos volt az igenek aránya, míg a népszavazáson közel kétharmados.
Történelmi előzményei is vannak a sorshúzásos eljárásnak. A középkori Firenzében évszázadokon át bonyolult sorsolási rendszerrel hozták meg a politikai döntéseket. Az athéni demokráciában a legfontosabb tisztségeket sorsolás útján töltötték be, hogy kiküszöböljék a választáshoz kapcsolódó hatalmi visszaéléseket. Arisztotelész a sorshúzást demokratikusnak, a választást arisztokratikusnak tartotta. „Így tartották Montesquieu és Rousseau, a demokrácia XVIII. századi előhírnökei is” – írja Van Reybrouck, s így a nemesi arisztokrácia rendszerét a „választási arisztokrácia” váltotta fel.
Úgy tűnik, van ebben az elképzelésben egy sor praktikus, megfontolandó érv. De a közösségi média révén igényesebb hírfogyasztóvá és hírgyártóvá, a közvélemény formálásában közvetlenül részt vevő polgárra történő hivatkozás nem meggyőző. Ha ez igaz az ezer sorsolással kiválasztottra, akkor igaz a szavazók millióira is.
A szerző közgazdász és társadalomkutató
