Meddig tart a „Schulz-hatás”?

Az SPD jelöltje a Clintonra hajazó Merkellel szemben sokak szemében Trumpot idézi.

Meglepték a német szociáldemokraták Angela Merkelt. Pedig a negyedik ciklusára készülő kancellár semmit sem bízott a véletlenre. Miután saját pártja körein belül csírájában elfojtott minden, a hatalmát potenciálisan fenyegető alternatív törekvést, a szociáldemokraták háza táján nézett körül, és a legnépszerűbbnek látszó Frank-Walter Steinmeiert az államfői posztot felajánlva takarította el az útból. Ekkor úgy tűnt, hogy a ravasz és szisztematikus „Mutti” újraválasztását a hagyományos kihívó, az SPD már aligha fenyegeti, s minden erejét a balra tolódott CDU-tól jobbra megerősödött AfD, az Alternatíva Németországért visszaszorítására és ezzel összefüggésben a migránsválság kezelésére összpontosíthatja. Sigmar Gabriellel az SPD valóban nem sok vizet zavart volna, ám ezt a mély válságban lévő és a néppárti jelleget egyre határozottabban elveszítő szociáldemokraták is látták, s egy huszárvágással nem a Brüsszelből hazafelé kacsingató Martin Schulzot ültették a külügyminiszteri székbe, hanem Sigmar Gabrielt. A párt élére pedig az ambiciózus, a nép nyelvét értő, kiváló debattőr Schulzot.

Az Európai Parlament egykori elnöke így automatikusan a szociáldemokraták kancellárjelöltje is lett, s ez alaposan felkavarta az állóvizet. Már az figyelmeztetés volt a koalíciós partnerük előtt utcahosszal, 34-23 arányban vezető kereszténydemokraták számára, hogy kimutatták, közvetlen választás esetén Schulz megverné Merkelt. A „Schulz-hatás” nyomán az SPD támogatottsága növekedni is kezdett, s az első felmérések még csak azt mutatták, hogy a német baloldal vezető ereje 5 százalékot erősödve elérte a 28 százalékot, míg az INSA szociológiai intézetnek a Bild számára készített friss közvélemény-kutatásában a szociáldemokraták már 1 százalékkal megelőzték a 30 százalékra visszaeső kereszténydemokratákat.

Mindez egyáltalán nem arról árulkodik, hogy a szociáldemokraták jelöltje a múlt embere lenne. Éppen ellenkezőleg! A kissé betokosodott német közegben Schulz új arc, s az újdonságra várók szemében az átlagpolgár problémáinak felkarolójaként, egyfajta Donald Trumpként léphet fel az öreges nadrágkosztümjében Hillary Clintonra hajazó, sokszor meglehetősen fáradt benyomást keltő Merkellel szemben. Képes lesz a nyakába venni Németországot, hogy a kisvárosok főterén ne csak beszéljen, de meg is szólítsa az embereket. S ezután aligha érdekel bárkit is Schulz egykori alkoholfüggősége s érettségijének hiánya.

Előnyére válhat ugyanakkor, hogy egy korai polgármesteri kitérő után Brüsszelben futotta ki magát, s vált széles nemzetközi kapcsolati tőkével rendelkező, öt nyelven beszélő politikussá. Így például nincs köze a szociáldemokraták mélyrepüléséhez sem. A Politico a javára írja, hogy jóval agresszívebb kampányt vihet, mint tette volna ezt Gabriel. Emellett képes lehet maga mögé állítani a Zöldektől a Linkéig az egész baloldalt, ami a várhatóan bonyolult koalíciós tárgyalások idején még jól jöhet. Képes megszólítani a munkásokat és a középosztályt. Egy politikai show-műsorban már felvillantotta populizmusát, mikor elsöprő lendülettel beszélt arról, hogy mennyire érzi az elbizonytalanodott középosztály félelmeit. Társadalmi igazságosságot, esélyegyenlőséget és biztonságot, törvényi szigort ígért, s ezzel a hangnemmel a 61 éves politikus még nehéz perceket szerezhet az üvegplafonnal küszködő AfD-nek is.

Persze ehhez a szárnyaláshoz még az utóbbi fél évben határozottan magára találó, Schulz felbukkanásával immár a CSU-t is maga mögött tudó Merkelnek is lesz egy-két szava. Sok elemző a mostani felfutást még az újdonság hatásának tulajdonítja, s emlékeztet az amerikai és a német politikai berendezkedés, a pártrendszer lényeges különbözőségére is. Schulz azonban – még ha hosszú brüsszeli ténykedése miatt otthon új arc is –, ellentétben Trumppal, nem rendszeren kívüli figura. Olyannyira, hogy a migránskérdésben és a föderális Európa képviselőjeként ugyanazt mondja, mint Merkel. Ráadásul a szociális témák sem okvetlenül hozhatják forradalmi lendületbe, hiszen a németek alapvetően jól élnek. A munkanélküliség minimális, a bérek stabilan növekednek, az infláció pedig egy százalék alatt van.

Emellett a Schulz jelentette újdonságot még az is semlegesítheti, hogy Merkel a németek szemében biztos pont a zavaros világban. S hát igen, unalmas, ugyanakkor megbízható és kiszámítható. Márpedig ezeket a tulajdonságokat még inkább felértékeli a stabilitásra vágyó németek szemében a mindent felkavaró amerikai választás, a kiszámíthatatlan Trump győzelme. Így aztán Schulz legfontosabb feladatának inkább azt tartják, hogy megállítsa az SPD marginalizálódását s visszahozza a pártot a néppárti jelleget biztosító 30 százalék közelébe. S ez a jó eséllyel hétpárti Bundestagban még akármire is jó lehet. Persze csak akkor, ha addig a „Schulz-hatás” kitart.