Megéri-e mangalicát tenyészteni?

A vevőknek sokba kerül, de legalább a tenyésztőknek is. Nem lett kitörési pont a magyar „prémium sertés”.

Február második hétvégéjén a hagyományoknak megfelelően és a szokásos színvonalon lezajlott a budapesti Mangalica Fesztivál. A Földművelésügyi Minisztérium jelen lévő képviselői, valamint a Mangalicatenyésztők Országos Egyesülete (MOE) örökösnek tekinthető elnöke, Tóth Péter – szintén a hagyományoknak megfelelően, sokadszor – elmondta, hogy a magyar „prémium sertés” elképesztő népszerűségnek örvend a muszlim országok kivételével úgyszólván az egész világon. Mangalicahúsra éhes a vásárló Hongkongban, Tokióban, az Egyesült Államokban, az Európai Unió számos országában. A tenyésztésből jól meg lehet élni, az exportban hihetetlen lehetőségek rejlenek.

Mindez nagyon szép, azzal a kis hibával, hogy gyakorlatilag az első, még a kétezres évek elején megrendezett fesztivál óta minden egyes rendezvényen szinte változtatás nélkül ugyanezt mondják el a pódiumon megjelenő parasztszédítő hatalmasságok. Bizonyítékképpen álljon itt néhány adat.

A kétezres évek elején nagyjából 150 tagja volt a MOE-nek, ez mára a hírek szerint 250. Ebből azonban jó ha a tagság negyede számít alapító tagnak – a későbbiekben kiderül, miért. Létszámukat tekintve 2007-ben 9200, 2012-ben 7300, most pedig „közel tízezer” anyakoca röfög az ólakban és a szabad tartású telepeken. A MOE szerint évente változatlan számú, 60 ezer hízót vágnak le, ennek harmadát vágóhídon, a többit háztáji vágás során. Utóbbi mennyiség, azaz évi húszezer hízó kerül alapvetően feldolgozott formában a külföldi fogyasztók asztalára. Megjegyzem, hogy ez a szám körülbelül tizenöt éve változatlan. A MOE-elnök minden éves közgyűlésen szinte felelősségre vonja a tenyésztőket, amikor felteszi a kérdést: hová lett több tízezer hízó? Merthogy csak húszezer kerül a vágóhídra. S ez, mint a későbbiekben látni fogjuk, kulcsfontosságú kérdés.

A 2013-as Farmerexpón Tóth Péter prezentációjában bemutatta, hogy a tíz legnagyobb tenyésztő állítja elő gyakorlatilag a teljes exportmennyiséget, ami megegyezik a levágott hízók számával. Elmondta továbbá, hogy a nagyüzemek elsősorban keresztezett hízót állítanak elő. Tóth Péter már 2003-ban egy MOE-közgyűlésen kifejtette, hogy a külföld elsősorban a duroc fajtával (ami egy fehér sertés) keresztezett mangalicát igényli, és szerinte az is mangalica, ami gyakorlatilag félvér. Ezt az állítást a tagság többsége komoly felháborodással fogadta, beleértve a jelen lévő, állami tulajdonú kutatóintézet képviselőjét is. A helyzet ma sem változott – ez ügyben érdemes megtekinteni az említett, a MOE honlapján fellelhető prezentációt. A külföldi fogyasztó tehát nem tiszta vérű mangalicát eszik. Nem véletlenül. (Egyébként mindenkinek javaslom, hogy ha módjában áll, egyszer személyesen látogasson el egy nagyüzemi sertéstelepre. A kényesebb gyomrú és lelkivilágú olvasók az életben nem fognak többé sertéshúst enni.)

A szabad vagy félrideg tartású, táppal nem etetett mangalica 14–20 hónapos korára éri el a minimum 140 kilogrammos vágósúlyt. A fehér sertés nagyüzemi körülmények között négy-öt hónap alatt vágásérett. Az árakban tehát – ha ugyanazt a takarmányt ennék, és ugyanolyan egyéb költségek vetődnének fel – minimum háromszoros különbségnek kellene lenni a mangalica javára. Ez meg is van – a boltokban. De nem a felvásárlási árakban. Az elmúlt 15 esztendőben ugyanis a mangalica felvásárlási ára alig néhányszor érte el a fehér sertésének a másfélszeresét, de jó néhány évben úgyszólván semmi különbség nem volt. Közismert, hogy a fehér sertés tenyésztői, beleértve a nagyüzemeket is, 300 Ft/kilogrammos árnál már jelentős veszteségről beszélnek. A mostani, 400 forintot némileg meghaladó árhoz képest a mangalicáénak 1200 forintnál kellene kezdődnie. De nem ott kezdődik. Mégpedig azért nem, mert a keresztezett állatokat nagyüzemi körülmények között tartják, táppal etetik. Így gyorsabban is nőnek. Ennek következtében azok a pozitívumok, amelyek a fesztiválon is folyamatosan elhangzanak – miszerint a mangalica szabad tartású, az állat számára stresszmentes körülmények közt nevelik, szemes takarmánnyal táplálják, ezért húsa előnyös élettani hatású –, nem több reklámfogásnál. A nagyüzemi mangalicaszalámi, -sonka, -kolbász és -szalonna kevert fajtájú, tápon és speciális keveréktakarmányon felnőtt félvérekből készül.

A közepes méretű, 50-70 kocát tartó tenyészetek pedig csakis akkor nyújtanak tisztes megélhetést gazdájuknak, ha a takarmányt saját földjükön képesek megtermelni, nem kell alkalmazottat tartaniuk – tehát a családtagok dolgoznak –, és termékeiket, illetve a hízókat otthon feldolgozva, biztos vevőkörnek adják el, közvetítő kereskedő részvétele nélkül, esetleg saját boltjukban. Vágóhídra ők a legritkább esetben tudnak szállítani, ugyanis szinte soha nincs egyszerre ötven vagy annál több azonos súlyú hízó, amiért érdemes egyáltalán járművet rendelni. Vagyis megérné mangalicát tenyészteni, ha tisztességes árat kapnának érte. De nem kapnak. Itt a válasz a MOE elnökének évente feltett és egyébként nyilvánosan megválaszolt kérdésére. A negyvenezer hízó háztáji vágás során kerül az asztalra. És mint a fentebb idézett adatok mutatják, ez a helyzet érdemben jó ideje változatlan, az anyakoca-támogatások, a pályázati lehetőségek ellenére. A mangalicatenyésztés nem aranybánya, hanem a hét minden napján végzendő kemény, komoly kockázatokkal járó, többféle szakértelmet követelő munka. Amibe sokan belefognak, és még többen abbahagyják, miután igen hamar kiderül, hogy a papíron szépen mutató várható eredmény valahogy nem akar összejönni.

Az évi húszezer hízó pedig édeskevés. Nagyjából arra elég, hogy az említett piacokon a vevők egy kóstolón megízlelhessék a kétségkívül finom, nagyüzemi körülmények között tartott félvérek márványos húsát. A miniszteriális urak pedig elégedetten dőlhetnek hátra. Hiszen újabb „kitörési pontot” azonosítottak. Igaz, hogy másfél évtizeddel ezelőtt.

A szerző közgazdász