Megéri-e mangalicát tenyészteni?

A vevőknek sokba kerül, de legalább a tenyésztőknek is. Nem lett kitörési pont a magyar „prémium sertés”.

A szabad vagy félrideg tartású, táppal nem etetett mangalica 14–20 hónapos korára éri el a minimum 140 kilogrammos vágósúlyt. A fehér sertés nagyüzemi körülmények között négy-öt hónap alatt vágásérett. Az árakban tehát – ha ugyanazt a takarmányt ennék, és ugyanolyan egyéb költségek vetődnének fel – minimum háromszoros különbségnek kellene lenni a mangalica javára. Ez meg is van – a boltokban. De nem a felvásárlási árakban. Az elmúlt 15 esztendőben ugyanis a mangalica felvásárlási ára alig néhányszor érte el a fehér sertésének a másfélszeresét, de jó néhány évben úgyszólván semmi különbség nem volt. Közismert, hogy a fehér sertés tenyésztői, beleértve a nagyüzemeket is, 300 Ft/kilogrammos árnál már jelentős veszteségről beszélnek. A mostani, 400 forintot némileg meghaladó árhoz képest a mangalicáénak 1200 forintnál kellene kezdődnie. De nem ott kezdődik. Mégpedig azért nem, mert a keresztezett állatokat nagyüzemi körülmények között tartják, táppal etetik. Így gyorsabban is nőnek. Ennek következtében azok a pozitívumok, amelyek a fesztiválon is folyamatosan elhangzanak – miszerint a mangalica szabad tartású, az állat számára stresszmentes körülmények közt nevelik, szemes takarmánnyal táplálják, ezért húsa előnyös élettani hatású –, nem több reklámfogásnál. A nagyüzemi mangalicaszalámi, -sonka, -kolbász és -szalonna kevert fajtájú, tápon és speciális keveréktakarmányon felnőtt félvérekből készül.

A közepes méretű, 50-70 kocát tartó tenyészetek pedig csakis akkor nyújtanak tisztes megélhetést gazdájuknak, ha a takarmányt saját földjükön képesek megtermelni, nem kell alkalmazottat tartaniuk – tehát a családtagok dolgoznak –, és termékeiket, illetve a hízókat otthon feldolgozva, biztos vevőkörnek adják el, közvetítő kereskedő részvétele nélkül, esetleg saját boltjukban. Vágóhídra ők a legritkább esetben tudnak szállítani, ugyanis szinte soha nincs egyszerre ötven vagy annál több azonos súlyú hízó, amiért érdemes egyáltalán járművet rendelni. Vagyis megérné mangalicát tenyészteni, ha tisztességes árat kapnának érte. De nem kapnak. Itt a válasz a MOE elnökének évente feltett és egyébként nyilvánosan megválaszolt kérdésére. A negyvenezer hízó háztáji vágás során kerül az asztalra. És mint a fentebb idézett adatok mutatják, ez a helyzet érdemben jó ideje változatlan, az anyakoca-támogatások, a pályázati lehetőségek ellenére. A mangalicatenyésztés nem aranybánya, hanem a hét minden napján végzendő kemény, komoly kockázatokkal járó, többféle szakértelmet követelő munka. Amibe sokan belefognak, és még többen abbahagyják, miután igen hamar kiderül, hogy a papíron szépen mutató várható eredmény valahogy nem akar összejönni.

Az évi húszezer hízó pedig édeskevés. Nagyjából arra elég, hogy az említett piacokon a vevők egy kóstolón megízlelhessék a kétségkívül finom, nagyüzemi körülmények között tartott félvérek márványos húsát. A miniszteriális urak pedig elégedetten dőlhetnek hátra. Hiszen újabb „kitörési pontot” azonosítottak. Igaz, hogy másfél évtizeddel ezelőtt.

A szerző közgazdász