A liberális médiának vajon hogy tetszene, ha Bencsik András vagy Lovas István vezetné a Népszabadságot? Biztos rohannának Brüsszelbe feljelenteni az országot! – a költői kérdést Schmidt Mária tette fel a Heti Válasz tavaly október 27-ei számában. Akkor, amikor a Népszabadságot már több hete bezáratták, és amikor bejelentették, hogy a Magyar Időktől jött emberek fogják irányítani a baloldali lap kiadóját. Nem is indult újra a botrányos körülmények között megszüntetett újság. Persze Schmidt feltehetőleg ezt sem bánja: „Én mást nem hallottam ezektől a baloldaliaktól az elmúlt 25 évben, amikor bármelyik jobboldali lap bajba került, mint hogy döntsön a piac. Most döntött” – mondta az interjúban.
A Terror Háza Múzeum főigazgatója azóta megvásárolta a Figyelőt, a kérdés aktualizált változata pedig így szól: kinek hogy tetszene, ha a politológus Lánczi Tamás vezetné a gazdasági hetilapot? Ennél már csak az lenne abszurdabb, ha mondjuk L. Simon László volt kulturális államtitkár, ha rövid időre is, de szerkesztőbizottsági tagságot kapna. Akkor aztán tényleg igazat kellene adnunk Orbán Viktornak: valóban olyan világban élünk, ahol bármi megtörténhet.
Valószínűleg ha a kilencvenes években valaki azt mondja, hogy 2017-ben Schmidt Mária lapvásárlása kapcsán aktualizálhatjuk az 1984 című regényből szerzett ismereteinket, igencsak furcsán néztünk volna rá. Éppen ő, a szabadság lelkes híve, Orwell értő olvasója járulna hozzá a médiaszabadság felszámolásához? Ugyan már! És L. Simon is kultúrember, remek verses- és esszékötetek szerzője. Habony Árpádokról bármit el lehet képzelni, de azt azért nem gondolnánk, hogy ilyesmiben komoly szakmai múltú, konzervatív emberek részt vállalnának. Honnan merítene valaki annyi cinizmust, hogy képes legyen mindezt összeegyeztetni az általa a polgári társadalomról vallottakkal?
Lánczi Tamáson persze nincs mit csodálkozni: kétséges, hogy ha nem a kitűnő filozófus, Lánczi András fiáról lenne szó, eljuthatott-e volna idáig. Az ifjabb Lánczi érdemeiről nem sokat tudunk, túl azon, hogy a Századvég elemzője mindig kész azt mondani, amit a jelenlegi kormány szerint épp mondani kell. A politológus ha kell, a Jobbik baloldalra pozicionálásával vádolja Vona Gábort, máskor hirtelen kapitalista lesz, és a tüntető taxisoknak üzeni meg: a szocializmus huszonhat éve véget ért. Persze ha holnap a kormány a taxisok pártjára áll, majd megírja azt is, hogy ők azok az átlagemberek, akik fellázadtak a kioktatásuk és lenézésük ellen.
A Figyelő esetét már most nyugodt szívvel elhelyezhetjük abban a sorban, ahová az Origo, a TV2 és a Népszabadság is tartozik. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy majd Lánczi alatt folytatódik az eddigi irány: az, amit a minőség, méltányosság és mértéktartás hármasával lehetne leírni. Az, hogy Schmidt Mária már az új korszakra használta e három kifejezést, a Mediaworks emlékezetes közleményét idézheti fel: azt, amelyben a Népszabadság bezárását azzal indokolták, hogy sikeres üzleti modellt készülnek kidolgozni a lap számára. Ebben az újbeszélben a Figyelő is megújul, sőt erősíteni kívánja médiapiaci pozícióját. És akkor eszünkbe juthat az is, amikor épp „a szinergiákat érvényesítő szervezetet” kívántak létrehozni az Origónál.
Pedig tisztességesnek lenni akkor is megéri, ha korábban láttuk, hogy más nem volt az. És a szabadság akkor is érték, ha a másiknak sem volt fontos tíz évvel ezelőtt.
