Nemcsak a közjogi berendezkedés alakításából, hanem a politikai elitek stratégiai játszmáiból is jócskán kivehették részüket az állampolgárok az 1990-ben tartott népszavazással, amely a köztársasági elnök megválasztásának módjáról szólt, s előtte az 1989-es „négyigenes” referendummal. 1989-ben nyilvánvaló volt, hogy a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon részleges politikai vereséget szenvedő erők számára a népszavazás igazából politikai fegyver, és a velük egyetértők ennek tudatában is szavaztak. Az 1990-es népszavazásnak pedig a megrendezési módja tette a népszavazást egy politikai játszma részévé. A szavazás kiírása a szabadságolások és a kánikula kellős közepére (július 29.) eleve kudarcra ítélte a kezdeményezést, de az államfő nép általi megválasztását ellenző pártok politikai passzivitásukkal külön is ösztönözték az állampolgári érdektelenséget. Ennek meg is lett az eredménye: a választásra jogosultaknak csak tizennégy százaléka vett részt a szavazásban. Nem az állampolgárok döntési helyzetbe hozatala vagy éppen a részvételük volt a fontos, hanem az, hogy a két választási opció közül az egyiknek nyílt vagy burkolt bojkottal is érvényt lehet szerezni. Így a saját opció mellett nem kell érvelni, kampányolni vagy agitálni, egyben a másik opció hívei nyakába óriási terhet lehet rakni azáltal, hogy nekik szinte egyedül kell elérniük a referendum érvényességéhez szükséges létszámot.
1990-ben a bojkottal felérő politikai passzivitás mögött az rejlett, hogy az államfő parlament általi megválasztását támogató pártok féltek: ha részt vesznek a kampányban, az érvek és ellenérvek csatájában esetleg alulmaradnak. „Kívánja-e Ön, hogy a köztársasági elnököt közvetlen módon válasszák meg?” – ez volt a kérdés. Vita természetesen folyt a nyilvánosságban, de a nemmel szavazásra vagy nem szavazásra ösztönző indokok között horrorisztikusnak hatott az az érvelés, amely szerint a sikeres népszavazás, sőt már maga a részvétel valósággal aláaknázása a parlamentáris demokráciának. De azért sem lenne jó, ha az államfőt a nép választaná meg, mert az állampolgárok kompetenciáját meghaladná a jelöltek közötti választás. Az egyénről azt feltételezték tehát, hogy tud választani az országgyűlési választásokon a pártok, a programok és a képviselőjelöltek között, de nem képes ítéletet alkotni az államfőjelöltekről
A 2004-es népszavazás során a kormánypártok (MSZP, SZDSZ) hasonló megoldással arattak sikert. Részt vettek ugyan a kampányban, de folyamatosan az inkompetencia érzését sugallták: a népszavazásra feltett kérdés a kettős állampolgárságról „rossz” vagy érthetetlen, de legalábbis nem lehet „jó döntést” hozni, amivel nagyon sokan annyira azonosultak, hogy az távol tartotta őket az urnáktól. A győztes (ellenzéki) opció hiába kapta meg a szavazatok 65 százalékát, az eredmény a 37,49 százalékos részvétel és a népszavazás érvénytelensége lett. A végeredmény alakulását persze eleve meghatározta az is, hogy a népszavazást és ezáltal az állampolgárság kérdését a Fidesz a Gyurcsány-kormányt buktató stratégia részévé tette, míg a kormánypártok megint csak horrorisztikus következményekkel sokkolták a választókat arra az esetre, ha a határon túli magyarok állampolgárságot kapnak.
2008-ban a Fidesz „szociális” népszavazásának már nyíltan deklarált célja volt Gyurcsány Ferenc lemondásra kényszerítése, ami háttérbe szorította a kérdésekben megfogalmazott közpolitikai problémákat.
A 2016-os kvótanépszavazás eredménye szintén visszavezethető az ellenzéki pártok nyílt vagy burkolt bojkottjára, de ez részben következménye volt a kormányzati stratégiának is. A kormányoldal úgy próbálta – a nemzeti együttműködés rendszerének szellemiségének megfelelően – az ellenzéki pártok megkerülésével a nemzet egészének (a választópolgárok mérvadó többségének) támogatását megszerezni, hogy nem vette figyelembe a társadalom mély politikai, illetve pártpolitikai megosztottságát. Az alaptörvény kilátásba helyezett módosításához azonban szükség lett volna a parlamenti ellenzék támogatására, a kudarc tehát kódolva volt, ezért a népszavazás kezdeményezésének célja lehetett a társadalom politikai áthangolása és az ellenzék társadalmi támogatottságának és beágyazottságának gyengítése is.
Véleményem szerint a Fidesz 2008-as „szociális” népszavazása egyfajta visszacsapás is volt az MSZP 2001-ben a 2002-es választások megnyerése érdekében kezdeményezett „négyigenes” népszavazására. (Nyugdíjemelés, a vasárnap pihenőnap legyen a munkavállalóknak, sorkatonai szolgálat megszüntetése, ingyenes nyelvvizsga volt a négy téma.) Mivel a kérdések az Alkotmánybíróságot is megjárták, a népszavazás megtartására csak a választások után kerülhetett volna sor, ezért politikai értéke lenullázódott: az MSZP bele sem kezdett az aláírásgyűjtésbe, és kormányra kerülve nem ragaszkodott a megtartásához. De ennek az ügynek a szálai is visszanyúlnak a múltba. A Horn-kormány ellenzéke 1997-ben, egy évvel a választások előtt kezdeményezett népszavazást a termőföldtulajdonról, de mivel a kormány az Alkotmánybírósághoz fordult, azt már csak a választások után tarthatták volna meg. A kormányváltás után azonban Orbánék pont úgy mondtak le a nép szavazásáról, ahogy négy évvel később Medgyessyék
A népszavazások „meghekkelése” a Horn-kormány találmánya: mielőtt hitelesítették volna az ellenzéki kezdeményezés aláírásait, saját megfogalmazásuk szerinti népszavazást kezdeményeztek a témáról. Göncz Árpád köztársasági elnök annak ellenére írta ki a népszavazást, hogy az ellenzék az Alkotmánybírósághoz fordult, amely aztán alkotmányellenesnek mondta ki a kormány eljárását 2007-ben Kálmán László nyelvész is nyelvi játszmába kezdett a kormánypártok örömére: ellenkező előjellel fogalmazta meg lényegében ugyanazokat a kérdéseket, mint amelyeket a Fidesz benyújtott. Ezek után az, hogy Erdősi Lászlóné ugyanabban a témában nyújtott be népszavazási kezdeményezést, mint Nyakó István az MSZP nevében, nem volt meglepő. Az viszont, hogy kigyúrt kopaszok akadályozták Nyakót a Nemzeti Választási Irodában, hogy Erdősiné legyen az első, már a politikai kultúra legalja. Azzal együtt, hogy a közhatalom birtokosai között nem volt, aki határozottan elítélte volna a közhatalom egy intézménye (NVI) és a népszavazás demokratikus intézménye elleni támadást.
Amint az elvileg mintaadó politikai elitek körében a pártpolitikai ráció végletesen felülírja a demokratikus intézmények rendeltetésszerű működéséhez elengedhetetlen demokratikus politikai normákat, az állampolgárok politikai kultúrája is végzetesen romolhat. Az MSZP-nek az állami földek privatizációjáról tavaly kezdeményezett népszavazása azért bukott el, mert az aláírások negyede érvénytelen volt. A pártnak illett volna sokkal több aláírást megszereznie, de az érvénytelen aláírások nagy aránya azt mutatja, hogy a nép körében már elterjedőben volt a nép szavazásának pártpolitikai motivációjú meghekkelése hamis aláírásokkal. A Nolimpia esetében most már szinte magától értetődő fegyverré vált érvénytelen aláírással érvényteleníteni a kezdeményezést. Ezért valószínűsíthető, hogy ha kiírják is a népszavazást az olimpiáról, a kormánypártok taktikai repertoárjában benne lehet a népszavazás érvénytelenné tétele bojkottal. És a horror most is előbukkant: aki bármilyen okból ellene van az olimpiának, az hazaáruló
Az olimpiáról szóló népszavazás önmagában is megállna a lábán az irdatlanul nagy költségek és a közpénzek felhasználásának kormányzati gyakorlata miatt, ámde protestszavazássá nőheti ki magát, nagyjából úgy, ahogy a 2008-as is az volt: akinek elege van az aktuális kormányból, az témától és kérdéstől függetlenül szavaz a kormány ellen, s erről a közállapotok miatt a kormányzat is tehet. A kormányoldalon okkal hánytorgatják fel, hogy korábban az ellenzék és nem jobboldali közszereplők is pártolták az olimpia rendezését, de egyrészt akkor sejteni sem lehetett a közpénzek újraelosztásának és egy új gazdasági arisztokrácia kormányzati redisztribúcióval való megteremtésének 2010 után kialakított gyakorlatát. És hát rövid a politikai emlékezetük is. Nem emlékeznek a 2002-es választási kampányra, amikor is Medgyessy Péter aláírta a Fidesz olimpia rendezését célzó kezdeményezését, majd egy közpolitikai pálfordulás után leszögezte: nincs ki az „öt kereke” annak, aki olimpiát akar rendezni Magyarországon
A szerző politológus
