Vannak álhírek, vannak álhírekről szóló hírek, valamint az azokon való elmélkedések: vajon mit lehet tenni, hogy a jövőben ki tudjuk szűrni az „alternatív tényeken” nyugvó történeteket? Donald Trump győzelme után egy olyan esztendőben, amikor Franciaországban is, Németországban is választások lesznek, aligha meglepő, hogy az embereket nagyon is izgatják, kik és miért készítenek álhíreket. Szakemberei révén a dezinformálás fő platformja, a Facebook éppen ezért vezeti be az úgynevezett álhírszűrőt, az Egyesült Államok után éppen a választásokra készülő Németországban és a franciáknál. A szűrő lehetőséget ad a gyanús tartalmak megjelölésére, amelyek szavahihetőségét aztán ellenőrzi egy harmadik fél. Ha kiderül, a híradás csupán laza kapcsolatban áll a valósággal, bár nem lesz eltávolítva, egy algoritmus révén csak kevesek hírfolyamában bukkan fel.
Papíron a modell jól néz ki – de valóban alkalmas lesz az álhírek okozta károk minimalizálására? Nos, ezzel szemben sokan szkeptikusok, köztük e sorok írója is. Maga a folyamat ugyanis, hogy az információs szupersztrádán kiszúrunk, elolvasunk, megosztunk tartalmakat, előre láthatóan elfogult, s kétséges, lehet-e külső eszközzel korrigálni. Észre sem vesszük, hogy folyamatosan azokat az információs morzsákat keressük, amelyek alátámasztják eredeti nézeteinket. Erre számít a napjainkban az állami televízióból dőlő propaganda is, mert ezt a kirakóst aztán igazán nem művészet kirakni. De már egy bonyolultabb, ezerdarabos, az égbe simuló tengert ábrázoló puzzle esetén ösztönösen kitörő örömmel fogadjuk, ha ujjaink közé végre olyan darabka kerül, amely kiegészíti a bennünk kiépülő képet. Nem feltételezzük, nem is vizsgáljuk, vajon hiteles-e az értesülés. Már csak azért sem, mert ez nem is lényeges. Az a meggyőződésünk a fontos, hogy a hír igaz is lehetne. Vagyis, lehet, hogy XY az adott napon nem is volt a helyszínen, és nem tehette azt, amit róla írnak, na de máskor, máshol megtehette! Legalábbis képes lenne ilyesmire. Az átlag hírfogyasztó előtt tehát két csapda van: az egyik a nézeteibe nem illeszkedő, vegytiszta álhíreké, a másik a világról alkotott elképzeléseihez illeszkedő részigazságoké.
Mivel lenne magyarázható például az, hogy Trump győzelme után az álhírek készítőinek tisztességtelenségén hüledezők nagy részét egyáltalán nem zavarta az elmúlt években a magyarországi állapotokról készült, „alternatív valóságon” alapuló külföldi híradások áradata? Keltett-e mély felháborodást, amikor pár éve például a svéd állami televízió – valamiért korábbi években készült felvételeket használva – a devizahitelek miatt tüntető tömeggel igyekezett alátámasztani, hogy „a nacionalizmus és a jobboldali szélsőség előretörőben van Európában, és ez sehol nem olyan nyilvánvaló, mint Magyarországon”? A sajtótörvény átalakítása nyomán is egyből a magyar sajtószabadság teljes megszűnéséről számoltak be világszerte. A Kanadában menedéket kérő roma magyarok történetét pedig a hazai média nagy része úgy vette át a külföldi beszámolókból, hogy meg sem kérdezte az itthoni hatóságokat, van-e nyoma a masírozó szkinhedeknek és brutális, rasszista támadásoknak, amelyek miatt menekülésre kényszerültek az érintettek. A tények ellenőrzése (fact checking) valószínűleg azért nem tűnt fontosnak akkor, mert ezek a történetek összességben beleillettek sokaknak a magyarországi viszonyokra vonatkozó, talán nem minden alapot nélkülöző pesszimista képébe. Az álhírek azonban – készítse őket bárki bármiért, s legyen előállításuk akár tudatos folyamat, akár emberi tévedések összjátéka – mindenképpen csökkentik a média iránti általános bizalmat. Ez pedig egy országban, amely évtizedeket volt kénytelen eltölteni különböző diktatúrákban, amikor álhírek tömegében kellett tájékozódni, különösen fájó veszteség – a teljes társadalom vesztesége.
