Részigazságok és teljes hazugság

Mit lehet tenni, hogy a jövőben ki tudjuk szűrni az „alternatív tényeken” nyugvó történeteket?

Mivel lenne magyarázható például az, hogy Trump győzelme után az álhírek készítőinek tisztességtelenségén hüledezők nagy részét egyáltalán nem zavarta az elmúlt években a magyarországi állapotokról készült, „alternatív valóságon” alapuló külföldi híradások áradata? Keltett-e mély felháborodást, amikor pár éve például a svéd állami televízió – valamiért korábbi években készült felvételeket használva – a devizahitelek miatt tüntető tömeggel igyekezett alátámasztani, hogy „a nacionalizmus és a jobboldali szélsőség előretörőben van Európában, és ez sehol nem olyan nyilvánvaló, mint Magyarországon”? A sajtótörvény átalakítása nyomán is egyből a magyar sajtószabadság teljes megszűnéséről számoltak be világszerte. A Kanadában menedéket kérő roma magyarok történetét pedig a hazai média nagy része úgy vette át a külföldi beszámolókból, hogy meg sem kérdezte az itthoni hatóságokat, van-e nyoma a masírozó szkinhedeknek és brutális, rasszista támadásoknak, amelyek miatt menekülésre kényszerültek az érintettek. A tények ellenőrzése (fact checking) valószínűleg azért nem tűnt fontosnak akkor, mert ezek a történetek összességben beleillettek sokaknak a magyarországi viszonyokra vonatkozó, talán nem minden alapot nélkülöző pesszimista képébe. Az álhírek azonban – készítse őket bárki bármiért, s legyen előállításuk akár tudatos folyamat, akár emberi tévedések összjátéka – mindenképpen csökkentik a média iránti általános bizalmat. Ez pedig egy országban, amely évtizedeket volt kénytelen eltölteni különböző diktatúrákban, amikor álhírek tömegében kellett tájékozódni, különösen fájó veszteség – a teljes társadalom vesztesége.