A holland választások eredményeiből a média elsősorban a Szabadságpárt vereségét emelte ki. Jogosan, hiszen a brexit és Donald Trump megválasztása után Geert Wilders győzelme a kontinensen is megingatta volna az EU-párti centrista erők hatalmát. (Bár csendben tegyük hozzá, hogy a „szélsőjobboldalinak” nevezett Wilders-párt a holland liberális életforma, a női emancipáció, a melegjogok és a vallástalanság szabadságának védelmezője az iszlám fanatizmussal szemben, sajnos szélsőségesen demagóg módon.) Arról sokkal kevesebb szó esett, hogy a választásokon katasztrofális vereséget szenvedett a holland Munkapárt, az ország nagy múltú szociáldemokrata pártja. A PvdA, a Partij van de Arbeid a szavazói több mint háromnegyedét elvesztette, huszonöt százalékról 5,7 százalékra zuhant, és harmincnyolc parlamenti mandátumából csak kilencet tudott megtartani. A közelmúltban csak a lengyel és a görög középbal élt át hasonló, kiütésjellegű vereséget.
Némi iróniával betudhatnánk ezt a görög istenek bosszújának. A Munkapárt adta a holland koalíciós kormány pénzügyminiszterét Jeroen Dijsselbloem személyében. Ő volt eddig az eurózóna pénzügyminisztereit tömörítő Eurogroup elnöke is – minőségében a német Wolfgang Schäuble mellett a görög népet megnyomorító és a német nagybankok érdekeit kiszolgáló megszorító csomagok fő képviselője. Könyörtelen a görög társadalommal, süket és vak még az IMF józan kritikájára is, mindenestül a neoliberális dogmák és a közjavak privatizációjának agresszív képviselője. Jelképesnek is tekinthető, hogy e politika két vezető arca a szociáldemokratának nevezett Dijsselbloem és a kereszténydemokrata besorolású Schäuble. Hajdan mindkét nagy politikai erő a szociális igazságosság jegyében szerveződött meg. Ha e két mozgalom képviselői ma a neoliberális megszorítások jegyében kerülnek egy platformra, akkor nem csoda, hogy egyre többen fordulnak a szélsőséges mozgalmak felé, vagy ábrándulnak ki teljesen a parlamenti demokráciából.
Jeroen Dijsselbloem agresszív fellépésének döntő része volt abban, hogy a holland Munkapárt görög testvérpártja, a Paszok az elmúlt években gyakorlatilag megsemmisült. A polgárháború rémségei és a fasiszta junta bukása után a szocialista Paszok sokat tett a görög demokrácia megszilárdításáért. Kezdetben markánsan baloldali programja volt, az egyoldalú amerikai befolyás ellen is fellépett, és fénykorában a voksok 48 százalékát szerezte meg. De idővel súlyosan megfertőzte a korrupció, kiszolgáltatta az országot a nyugati nagybankoknak, és amikor beütött a csőd, a legőrültebb népnyúzó csomagokat is megszavazta. Együtt egykori ellenfelével, a jobbközép Új Demokráciával.
A Paszok megsemmisítő veresége a 2015-ös választásokon túlmutatott Görögország határain. Azt jelezte, hogy a neoliberalizmussal kiegyező, a nagytőkét kritikátlanul kiszolgáló, úgynevezett „harmadik utas” szociáldemokrácia halálra van ítélve. Emiatt semmisült meg a lengyel baloldal, gyengült meg a brit, német, francia középbal, zuhant vissza az MSZP is. Méltó büntetése a sorsnak, hogy most Dijsselbloem pártja is sorra került. Pedig a holland Munkapártnak vannak tisztességes, jó szándékú politikusai, köztük egy rokonszenves, magyar származású EP-képviselőnőjük is. De a közvéleményben nem ők, hanem a közszolgáltatások privatizációját végrehajtó Dijsselbloem-félék jelenítették meg a holland szociáldemokráciát. Egykori szavazóik nagyobbik része Hollandiában megmaradt a baloldalon. A hajdani kommunista pártból kinőtt zöldek, a szélsőbalos szocialisták, a nyugdíjasok pártja és az állatvédők egyaránt profitáltak a szocdemek vereségéből.
A „harmadik út” Tony Blair, Gerhard Schröder (és Gyurcsány Ferenc) által elhíresült változata nem eredeti ötlet, hanem egy izgalmas eszmetörténeti irányzat eltorzult és lebutított változata. Az eredeti harmadik utat először Wilhelm Röpke hirdette meg a múlt század harmincas–negyvenes éveiben, és gyorsan népszerű lett hazánkban is. Lényege a szabad versenyes kapitalizmussal és a kommunista kollektivizmussal szemben egy igazságosabb, az emberi természethez jobban illő modell, amelyet nagy leegyszerűsítéssel vegyes gazdaságnak hívhatunk. Németh László, az irányzat legkiválóbb magyar képviselője „szövetkezeti szocializmusnak” nevezte, persze nem a kötelező téeszesítést értve rajta. Blair és követői ezt úgy torzították el, hogy már nem a kapitalizmus és a szocializmus értelmes ötvözetét, hanem a kapitalizmussal amúgy is kibékült szociáldemokrácia és a neoliberális erők közti középutat keresték. És meg is találták, a neoliberális gazdasági és társadalmi modell kritikátlan elfogadásában. Elfeledkezve arról, hogy a liberális szabadságjogokkal csak azok tudnak élni, akiknek megfelelő anyagi és szellemi hátterük van ehhez. A szociáldemokrácia feladata a dolgozó emberek, az alsóbb rétegek felemelése erre a szintre a jövedelmek újraelosztása és a gazdaság állami szabályozása által. A nagytőkének igen hatékony kijárói vannak, a baloldalnak velük szemben a védtelen kisembereket kell képviselnie. Ha nem ezt teszi, akkor előbb-utóbb szükségszerűen válságba jut. A „harmadik utas” szocdemek által magukra hagyott emberek alapozták meg a szélsőjobboldali, populista, euroszkeptikus pártok előretörését szerte Európában. Dél-Európában pedig, ahol kommunista diktatúrák nem, fasiszta diktatúrák viszont voltak, a kommunista eredetű új baloldal (Sziriza, Podemos) szívta fel ezeket a szavazókat. Geert Wilders azért nem tudott profitálni ebből, mert gazdasági programja még a Munkapárténál is inkább neoliberális.
A baloldal visszatérése az eredeti szocialista értékekhez az egész társadalom érdeke lenne, hiszen a belőle kiábrándult szavazók vagy a szélsőségekhez csapódnak, vagy elfordulnak a demokráciától. A modern demokrácia akkor működik jól, ha dinamikus egyensúly van a tőke és a munka, a globalizáció és a nemzeti érdek, a baloldal, a liberálisok és a jobboldal között. A Blair-féle „harmadik út” lényegében mindenütt megbukott, Dijsselbloem Munkapártja az egyik utolsó e dicstelen sorban.
Fel lehet állni a bukás után? Elvben bizonyára igen, hiszen a kapitalizmus igazságtalansága és a globalizáció könyörtelensége ezt indokolná. Ehhez nyilván szükség van a neoliberális múlttól és képviselőitől való elhatárolódásra, hiteles baloldali arcokra és közérthető hívószavakra. A német szocdemek megerősödése azt mutatja, hogy sokan hajlandók még egy esélyt adni az új programmal és vezetővel megjelenő baloldalnak. Nyilván az MSZP és Botka László is ebben bízik. Nagy a múlt nehezéke, de a szocialisták szerencséjére a pártnak baloldalról nincs érdemi kihívója.
A szerző publicista, volt EP-képviselő
