Néhányan már rájöttek, mi lenne az igazán nagy dobás: birkózásban egyelőre terv szintjén létezik az akadémiai rendszer kiterjesztése a határ túloldalára. Látványos példaként ott van a dunaszerdahelyi futballakadémia, ahol már anyaországi labdarúgók is játszanak. A legsúlyosabb hiba lenne ugyanis, ha felerősödne az elmúlt évek folyamata és a magyarországi sport elszívná mindenhonnan a Kárpát-medencei magyarság legjobbjait.
Az lenne ideális, ha egy székelyudvarhelyi kézilabdázó, egy szatmárnémeti vívó, egy pozsonyi vízlabdázó a szülőföldjén élve is bekerülhetne a magyar válogatottba. A távolság nem lehet akadály, Skandináviából, az Egyesült Államokból is hazahoznak sportolókat a válogatottak kedvéért, a magyar sport bázisa regionálisra növekedhet.
A rendszerváltás előtt a marosvásárhelyi Bölöni László a bukaresti Steauával és a román labdarúgó-válogatottal, a nagyszőlősi Rácz László a Dinamo Kijevvel és a Szovjetunióval hódította meg a világot, 1986-ban egyikük a Bajnokcsapatok Európa-kupája, másikuk a Kupagyőztesek Európa-kupája serlegét emelhette magasba. Mindig magyarok maradtak, a 2004. decemberi népszavazás előtt nyilvánosan vallották hovatartozásukat, kiállva természetesen a kettős állampolgárságért.
Elmondhatatlan és annak idején még elképzelhetetlen élmény lett volna számukra, ha a magyar válogatottban játszhattak volna. A népszavazás elbukása óta a kettős állampolgárság intézménye megnyitotta utódjaik előtt a kapukat, már csak élni kell a lehetőséggel.
