Amikor 2004. december 5-én, a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson Magyarország megtagadta a határon túl maradt magyarságot, a nemzet újraegyesítése a sportpályákon gyerekcipőben járt. És hogy abban járhatott, Kű Lajosnak volt köszönhető, aki egy évvel korábban életre hívta a Kárpát-medencei diákság számára az összmagyar futballbajnokságot.
Kű Lajos addig is történelmi szereplője volt labdarúgásunknak, az 1972-es Európa-bajnokságon ő rúgta azt a gólt, ami negyvennégy éven át az utolsó Eb-gólunk volt. 1978-ban a Bajnokcsapatok Európa-kupája döntőjében szerepelhetett, ami azóta sem sikerült magyar állampolgárnak.
Valódi életművét azonban nem a pályán alkotta, hiszen az általa előkészített összmagyar diákbajnokság nemcsak több száz csapatos eseménnyé nőtte ki magát, hanem idővel megszületett más sportágakban is, a sakktól a sárkányhajóig – és ez nem vicc.
„A földkerekség legboldogabb embere vagyok, mert azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek – vallotta tavaly az erdélyi Krónikának. – A jelszavunk: mindenkiért, senki ellen. A világ legnépszerűbb játékán keresztül igyekszünk hidakat építeni a közösségek között.”
Ezt a politika sem tudta megakadályozni, a magyarországi változások pedig csak segítették. Szakmai indokai is vannak, hogy évek óta a hazai jégkorongbajnokság törzstagja a csíkszeredai és a brassói csapat, tele magyar hokisokkal. Idén márciusban nyolcadszor tartották meg a Kárpát-medencei Egyetemek Kupáját az ELTE sporttelepén hétszáz sportolóval, diákokkal, öregdiákokkal, futsalban, kosárlabdában.
Két évvel ezelőtt nem kapott nagy médiavisszhangot az asztalitenisz-szövetség úttörő kezdeményezése, amelynek köszönhetően a határon túli magyarok is indulhatnak a hazai bajnokságokon. Az idei március birkózásban is meghozta az áttörést, a hónap elején minden magyar állampolgársággal rendelkező birkózó részt vehetett az országos bajnokságon (amelyet egyre inkább nemzeti bajnokságnak kellene nevezni, e téren követve a külföldi mintát). A szövetség továbblépett: magyar válogatottak lehetnek erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki honfitársaink.
Néhányan már rájöttek, mi lenne az igazán nagy dobás: birkózásban egyelőre terv szintjén létezik az akadémiai rendszer kiterjesztése a határ túloldalára. Látványos példaként ott van a dunaszerdahelyi futballakadémia, ahol már anyaországi labdarúgók is játszanak. A legsúlyosabb hiba lenne ugyanis, ha felerősödne az elmúlt évek folyamata és a magyarországi sport elszívná mindenhonnan a Kárpát-medencei magyarság legjobbjait.
Az lenne ideális, ha egy székelyudvarhelyi kézilabdázó, egy szatmárnémeti vívó, egy pozsonyi vízlabdázó a szülőföldjén élve is bekerülhetne a magyar válogatottba. A távolság nem lehet akadály, Skandináviából, az Egyesült Államokból is hazahoznak sportolókat a válogatottak kedvéért, a magyar sport bázisa regionálisra növekedhet.
A rendszerváltás előtt a marosvásárhelyi Bölöni László a bukaresti Steauával és a román labdarúgó-válogatottal, a nagyszőlősi Rácz László a Dinamo Kijevvel és a Szovjetunióval hódította meg a világot, 1986-ban egyikük a Bajnokcsapatok Európa-kupája, másikuk a Kupagyőztesek Európa-kupája serlegét emelhette magasba. Mindig magyarok maradtak, a 2004. decemberi népszavazás előtt nyilvánosan vallották hovatartozásukat, kiállva természetesen a kettős állampolgárságért.
Elmondhatatlan és annak idején még elképzelhetetlen élmény lett volna számukra, ha a magyar válogatottban játszhattak volna. A népszavazás elbukása óta a kettős állampolgárság intézménye megnyitotta utódjaik előtt a kapukat, már csak élni kell a lehetőséggel.
